Henry Farrell: Mi történt Baby Jane-nel? / Szabadkai Népszínház
Brutális előadás. A poklok legmélyére ásó a Mi történt Baby Jane-nel?
Két testvér szinte letépi egymásról a húst, csaknem a másik beleiben turkálnak. Teszik ezt akár kéjjel, de végletesen kétségbeesve, már-már horrorba menően, alul világítottan lidérces félhomályban, olyan díszletben, ami akár a rémképeinknek is beillene.
A József Attila Színházban vendégszerepelt Szabadkai Népszínház Magyar Társulata régóta jó formában van. Ha szükség van rá, a színészek nem restek akár a zsigereiket kitenni a színpadra. Nem félnek a démoni élveboncolástól. Ilyen előadás volt tőlük például a Nem fáj!, ami nagyon fájt, az idegtépően remek Murlin Munro, vagy akár a Záróra, amiben saját sorsukról is kőkeményen vallottak. Igencsak érzékletessé tették akkoriban csaknem kilátástalannak tűnő helyzetüket, hiszen a Záróra cím rájuk is vonatkozott. De ezt a helyzetet képesek voltak erős iróniával, öngúnnyal kezelni, úgy, hogy nagyon megnevettettek minket, miközben időnként azért megállt bennünk az ütő. Az ütő most többször áll meg, a nevetés pedig kevesebb, de azért van fekete humor, meg maró, kegyetlen humorral határos pikírtség.
A történet leginkább Robert Aldrich 1962-es, komoly babérokat arató, jelentős sikerű filmjéből ismert, ami pedig Henry Farrell regénye nyomán készült, Bette Davis és Joan Crawford emlékezetes főszereplésével. Nem gondolnám, hogy a mostani főszereplőkre, Pesitz Mónikára és Kalmár Zsuzsára ne emlékeznénk ugyanennyire. Pesitz Baby Jane, aki gyerekszínészként lesz meglehetősen ünnepelt sztár, irigyli őt a húga, de közben neki sem olyan jó, a szülei arany tojást tojó tyúknak tekintik, inkább belőle élnek, mint odaadóan szeretik. A papa pedig rendszeresen csalja a mamát. Aztán fordul a kocka, a nővérből lesz filmsztár, Jane-t elfelejtik, bár azért mintegy alamizsnaként, villanásnyi szerepeket kap testvére filmjeiben. De aztán Blanche autóbalesetet szenved, tolókocsiba kerül, és vége szakad a karrierjének, sokan úgy vélik, hogy Jane gázolta el. Idáig a húga volt neki kiszolgáltatott, most fordult a kocka, ő ápolja, és szinte a szó szoros értelemben halálra gyötri. Ezt az iszonyú játékot kölcsönösen űzik, szörnyűségeket vágnak egymás fejéhez, lelki és testi zsarolás, még ágyhoz való kikötés, szájbetömés, éheztetés is történik. Mindkét színésznő tud félelmetesen borzadályos lenni, érzékletesen adnak magukból teljesen kifordult embereket, akik egymás kikészítését szörnyű élvezettel, mint valami förmedvényes játékot űzik. Miközben azért hirtelen kitörő szeretethullámok is elöntik őket, hiszen mégiscsak egymásra vannak utalva, másra érdemben nem számíthatnak. De gyors összeölelkezés után újra kezdődik a vérre menő sakk-matt küzdelem. Üvöltözések és vészjósló elhalkulások váltják egymást. Fenyegető mozdulatok engesztelő gesztusokkal vegyülnek. Párviadal ez életre-halálra, óriási, borotvaélen táncoló művészi feladat, kellemetlenül túl lehetne spilázni, agyon lehetne ripacskodni, de a két kiváló színésznek hibátlanul működik az ízlése, a tehetsége.
És ugyanígy működik a rendező Galambos Péteré is, aki Ernyei Bea dramaturggal közösen készítette a színpadi adaptációt, amit a mába helyeztek. Úgy kezdődik a produkció, hogy a már elfelejtett Jane, egy harsány, hallhatóan a nézőknek tapsot vezénylő, műboldogságot árasztó tehetségkutató műsorba jelentkezik, kétségbeesésében újra szeretné magára felhívni a figyelmet. De teste már elhasználódott, idült alkoholizmusa pusztító nyomokat hagyott rajta, nem megy már a felszínes csillogás. Marad helyette az önáltatás, folytatódnak a lidérces álmok, kényszeresen előtör az agresszió. Mindketten tudják, hogy soha, de soha többé nem állhatnak már kamerák elé. Némiképp veszett fejsze nyelének tekintik az egész életet. Az Óz című mesében testet öltő vágyálmok rabjai. Időnként dalra fakadnak. A Pegazusok Nem Léteznek együttes zúzós számait akár hideglelősen éneklik. A Gyáva Oroszlán, a Madárijesztő és a Bádogember maszkjaiban színész kollégáik alkotják a zenekart. Több szerepet is megformálnak. Fülöp Tímea például vele azért olyan nagyon nem törődő ápolója Blanche-nak, és az egykori gyermekekkel szintén nemigen törődő anya. Hajdú Tamás jó szándékú, a testvérekkel igazán zöld ágra nem vergődő pszichiáter, de öregember éppúgy, mint madárijesztő. Baráth Attila Jane-t otrombán átverő, ocsmányul pénzhajhász menedzser és ennél nem sokkal jobb apa.
Szép, egymást értő, együttes játék alakul ki a deszkákon. Galambos és Libor Katalin tervezte a főleg rafinált fényhatások miatt monumentális látványt keltő izgalmas díszletet, Libor az olykor lidércesnek ható jelmezeket. Sötét, súlyos, fájdalmas elhallgatásokról, reménytelen szituációkról, kibírhatatlan sivárságról regél az előadás. És a vége mégis sejteti, ha nem burkolódzunk hazugságainkba, ha színt merünk vallani, talán, esetleg, netalántán, mégiscsak pislákolhat némi fény a hosszú-hosszú alagút végén.
A szabadkaiak meglehetősen ütős produkciót hoztak létre.
