Megkezdődött a 17. Pécsi Országos Színházi Találkozó
Azt mondják, hogy Magyarországon Dél-Alfölddel holtversenyben Pécsett a legmagasabb a napsütéses órák száma. Ez a mediterrán és délies hangulat a Pécsi Országos Színházi Találkozó első napján sem okozott csalódást: június 8-án egy nem hivatalos megnyitóval a sétatéri lakatfalnál, majd fél órával később a Pécsi Nemzeti Színház lépcsőin is elkezdődött a tizenhetedik POSZT.
Sokszorosan megnyitva
A kettős megnyitó első aktusa, a lakatolás csupán hétéves hagyományra vezethető vissza, de tudjuk azt is, hogy Pécs már régóta a szerelmes és egyéb lakatok városa; a POSZT-lakatok elhelyezése is kedves gesztus, a város és a művészetek évszázados szövetségét hivatott erősebbé fűzni.
A Sétatér fáinak árnyéka alatt Magyar Attila, a POSZT ügyvezető igazgatója konferálta fel a meghívott vendégeket, elsőként Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkárt. Hoppál felidézte az elmúlt évek nehézségeit, de kiemelte, hogy a POSZT jövője biztosabb, mint valaha; úgy tűnik, sikerült felülemelkedni a politikai és színházszakmai ellentéteken, abban pedig senki sem kételkedett, hogy POSZT csakis Pécsett lehet. A város miliője mára elválaszthatatlan a kultúrától és a színháztól, a pécsiek teljesen magukénak érzik a Találkozó családias hangulatát. Ha az első állításáról nem is volt módom meggyőződni, a másikkal egyet kell értenem: már a Sétatéren nagy közönségérdeklődés kísérte a megnyitót, ami a Színház térre érve csak fokozódott – nem is szólva a telt házas előadásokról.
Az idei, tizenhetedik fesztivál díszvendége Halász Judit Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész- és énekesnő, aki a színház lépcsőjén állva felidézte pécsi éveit: „Visszatértem a kályhához!” – jelentette ki, mi pedig tudjuk, hogy első színházi éveire gondolt, ebben a városban lett ugyanis először társulati tag.
Rázga Miklós, a pécsi teátrum igazgatója egész társulatának nevében nyújtotta át a színház kulcsait Magyar Attilának: „Tíz napra bérbe adjuk az épületet a POSZT-nak!
Körkép
Az ünnepélyes, de nélkülözhetetlen formaságok után végre elkezdődhetett, amiért én is Pécsre utaztam. A versenyprogram első állomása a Jadviga párnája című Závada Pál regényadaptáció volt, amit Mezei Kinga és a Csokonai Nemzeti Színház csapata állított színpadra. A szövevényes és sok elismerést begyűjtő alapanyag önmagában egy sor adaptációs nehézséget okoz, így irodalmárként is érdekelt, hogy milyen módon állították színpadra a naplóregényt.
A csalogató kinti jó idő miatt csak lassan szállingóztak a nézők, de a gyorsan telt házas nagyteremben hét óra hét perckor már ott álltak a csokonaisok. Mit lehetne elmondani a debreceni Jadvigáról? Hosszú és nehéz darab, sokat markol, de azt szinte maradéktalanul képes megtartani. A női- és férfisors látszólag szétválik, de a debreceni változat titkon embersorssá lényegül át: már nem női és férfi nézőpontokról szól a diskurzus, sokkal mélyebb és ősibb vágyaknak és kínos kötelékeknek kell megfelelnie mindkét nemnek. Ugyanakkor ez a darab a posztmodern része, semmilyen formában nincsen teljes megértés: a szlovák és magyar dialógusok váltják egymást, sérül a nyelv, az emberi emlék-lelket szimbolizáló díszletek között olykor a kevés szereplő is elveszik: a történet részesei főleg nem érik fel a nem létező egészet.
Jadviga párnája
A narratív elemekről külön esszé kívánkozik; a regény lábjegyzeteit maguk a szereplők olvassák fel és kifelé beszélve kommentálják az egyes jeleneteket. Ez a megoldás a közelmúltban divatossá vált – hangzott el a másnapi közönségtalálkozón a Művészetek és Irodalom Házában, ahol Lévai Balázs vezetésével tárgyalta az adaptációt Lőkös Ildikó dramaturg, Nánay István kritikus, és Mezei Kinga rendező, de a közönség soraiban ott ültek a színészek és Závada Pál is.
A beszélgetésen részletesen kitértek a színpadra állítás nehézségeire, és mindenki egyetértett abban, hogy a Mezei-féle Jadviga tökéletesen helytáll. Méltatták a legtöbb színészi alakítást is, Nánay tanár úr a Misót játszó Galló Ernőt külön kiemelte. Závada Pál a debreceni változattal kapcsolatban csak egyetlen kifogással élt: nem húzták meg eléggé az eredeti szöveget. Ennek okát Mezei Kingától rögtön megtudtuk: a szöveghűség biztosította, hogy a három főszereplő személyisége maradéktalanul testesüljön meg.
A beszélgetés után végre elkezdhettem pécsi sétámat. Érintve e dzsámit, és a kissé jelentéktelen plakátkiállítást, bejártam a valóban élő belvárosi negyedet. Péntek este a tatabányai Jászai Mari Színház vendégelőadására voltam hivatalos; Az öldöklés istene szinopszisa felkeltette érdeklődésemet, izgalmas és elgondolkodtató kamaradrámát vártam. A négyfős szereplőgárda azonban képes volt a játékidő kilencven percét teátrálisan és tét nélkül végigtombolni: feszültség helyett üres üvöltözést, játék helyett széles és felesleges gesztusokat láthattunk. Az egyetlen tanulság az, hogy olykor kevésbé jól sikerült előadásokat is látni kell, hogy becsülni tudjuk a nem minden hibától mentes, de kiváló produkciókat.
A nap, szerencsére, nem kellemetlen élménnyel zárult. A színház főépülete és kamaraterme közötti színészkantin késő éjszakáig kínál beszélgetést és italokat a betévedő művészeknek és laikusoknak egyaránt; itt tényleg elvegyülnek a város színészei és polgárai az ide érkező vendégekkel.
