Arthur Miller: Az ügynök halála / Örkény Színház
A lényeg a lomani álomvilág ütközése a realitással. És Mácsai Pál rendezésében ez a realitás a szokottnál kevésbé tűnik kegyetlennek, érzéketlennek.
Kerekes Éva, Gálffi László
Az előadás igényesen szerkesztett műsorfüzetében szép történeteket olvashatunk a művészet hatásáról. Arthur Miller Kanyargó időben című önéletrajzi írásának idézett részletei Az ügynök halála korabeli fogadtatásáról szólnak – arról az elemi hatásról, melyet a gazdasági válságról, az amerikai álom összeomlásáról személyes tapasztalatokat szerzett olvasókra, illetve nézőkre gyakorolt a darab. A világsikerében nyilvánvalóan nem kis része van ennek az erőteljes érzelmi hatásnak (ami természetesen nem kötődik egy országhoz és egy válsághoz – utóbbiból bőven kijutott azóta is), de természetesen nemcsak annak. Az emocionális hatást a szerző precízen kombinálja az intellektuális analízissel: az élethazugság témakörét egy feszült és érzelmes családi dráma példáján keresztül elemzi. Willy Loman hazugságokból épít magának és családjának légvárakat, amelyek végül látványosan összedőlnek. Az összeomlás sorszerű, mégis fájdalmas, hiszen a fokozatosan megtörő, álmaitól megfosztott Loman formátumosabb és szerethetőbb figura, mint az új világ képviselői. Több olyan előadást láttam már, amely ez utóbbi gondolatba kapaszkodva voltaképpen szentimentális melodrámaként vitte színre a szöveget. Az, hogy mára a drámát kissé avíttnak érezzük, dramaturgiai esendőségein, egykor modernnek számító ötleteinek (például az idősíkok vegyítésének) megszokottá válásán túl valószínűleg annak is köszönhető, hogy ez a melodrámai hatás tűnik idejétmúltnak, következésképpen kevéssé hatásosnak. Ám a nincs avítt szöveg, csak rossz előadás tézisét néhány éve Luk Perceval nálunk is vendégszereplő rendezése is erősítette, és ezt próbálja demonstrálni az Örkény Színház vállalkozása is, amely új színpadi formát és némiképp új kontextust keresve igyekszik Miller drámájának érvényességét bizonyítani.
Mácsai Pál rendezése természetesen elveti a melodramatikus olvasat lehetőségét. Nem keres mentségeket Willy Lomannek. Az ügynök nem megfáradt öregember, hanem szinte ereje teljében levő, energikus férfi, aki szenvedélyesen éli át saját élethazugságát. A mű szociális aspektusa háttérbe szorul, már csak azért is, mert a rendezés elemeli a történéseket a reálszituációktól. Kálmán Eszter díszletében falak és nyitott ajtók sorakoznak, egymás mögött, három sorban. A játéktér erősen leszűkül, hiszen a színészek többnyire az első „ajtósor” előtt játszanak. A bútorokat néhány szék helyettesíti. A Loman család tagjai köntöst, házikabátot, fürdőköpenyt viselnek – ezektől éppúgy képtelenek tartósan megszabadulni, mint az otthonról hozott hazugságok szövedékétől. Miként a falak közül sem tudnak kilépni, hiába a sok nyitott ajtó. Közöttük járkálva, bolyongva, futkosva tévelyegnek – az ajtók közti falakon burjánzó növényeket ábrázoló tapéta metonimikusan talán az élet, talán az azt behálózó hazugságok dzsungelére utal. A látvány nemcsak a látszólagos tágassága ellenére beszűkült életteret érzékelteti pontosan, de meghatározza a játékstílust is. A valószerűtlen térben a különböző idősíkok éppoly természetesen mosódhatnak egymásba, mint valóság, álom és képzelet. Ben bácsi inkább szürreális, mintsem emlékekhez kapcsolódó jelenései így voltaképpen nem különböznek a többi szereplő színre lépésétől, múlt és jelen összefonódását pedig olykor frappáns rendezői ötletek teszik látványossá. Így például a Nő és Letta szerepét egyaránt Kerekes Viktória játssza, nem véletlenül: Miss Forsythe barátnője – akit a lány és a fiúk azért hívnak el, hogy a kellemesnek ígérkező estét ne csak egy nő színesítse –, apjuk képzeletében azzal a nővel kapcsolódik össze, akivel annak idején fia rajtakapta. Mivel Loman sokkal inkább a múltban és a képzelet birodalmában él, mint a jelen egzisztenciálisan is egyre nyomasztóbb realitásában, szinte mindegy is, hogy a külvilág szereplői – akár a jelenből, akár a múltból, akár a fantázia világából lépnek elő – hús-vér figurák-e, vagy tézisszerű ellenpontjai mindannak, amit Loman és családja képvisel. A lényeg a lomani álomvilág ütközése a realitással.
Fotók: Gordon Eszter
És Mácsai Pál rendezésében ez a realitás a szokottnál kevésbé tűnik kegyetlennek, érzéketlennek. Az ifjú generáció képviselői, Howard és Bernard nem lelketlen yuppie-k, igazi érzelmeket is mutatnak, legfeljebb az empátia hiányzik belőlük, éppúgy, mint a maga igazát meggyőződéssel, de irritáló nárcizmus és cinizmus nélkül képviselő Ben bácsiból. A helyzetét pontosan felmérő, klasszikus átlagpolgári gondolkodást képviselő Charley-ban pedig még az is megvan. És végképp nem érződik semmi kegyetlenség Loman és Biff viszonyában – Biff a lehető legfinomabban teszi meg azt a lépést, amely még esélyt adhat számára a menekülésre. És apja nem is az egzisztenciális kiszolgáltatottsága miatt roppan össze, csupán a fiú elvesztése után válnak végérvényesen tarthatatlanná Willy hazugságai és ezzel együtt az eddigi élete. Amikor a szín elején elszórja a jövőt, a túlélést jelképező magvakat és látja Biff távozását, csendesen, minden látványos gesztus nélkül dönt: kisétál a színpadról és az életből.
Mácsai szikár, analitikus, a melodrámát messze elkerülő, a drámát már-már modern szövegként láttató értelmezésének színpadi érvényesítését a friss, de nem hivalkodóan vagy erőltetetten modern fordításon (Hamvai Kornél) és a következetes dramaturgiai munkán (Ari-Nagy Barbara) túl erős színészi alakítások is szolgálják. Gálffi László dinamikus, erőteljes játéka az elveszni látszó álomvilágát mind hevesebben védő férfi alakját rajzolja meg; minél több hazugságot kell belátnia, annál nehezebben engedi el megmaradtakat. Mindig, minden körülmények között fontos számára, hogy uralja a helyzetet – széles gesztusai, minden alap nélküli fölényessége egyre visszataszítóbb. Viselkedése eleinte infantilisnak tűnik, de fokozatosan egy széteső személyiség portréja rajzolódik ki. Ám az alakítás megteremti a figura formátumát is – elkerülve ezzel azt a veszélyt, hogy egy jelentéktelen alak bukásának érdektelen történetét lássuk. Linda szerepében Kerekes Éva szinte mindvégig a háttérbe húzódva, de igen szuggesztíven alakítja az egész életét férje élethazugságának táplálására fordító, a világ más szegmenseivel alig törődő nőt.
Hasonló szereppel bír a családban a kisebbik fiú, Happy is; Ficza István pontosan érzékelteti, hogy a figura passzivitásában, az apai hazugságok elfogadásában a fiúi szeretet éppoly fontos szerepet játszik, mint a konformizmus, a lustaság. Ebben a közegben Biff még akkor is lázadónak számít, ha óvatosan rombolja a légvárakat: Molnár Áron igen érzékenyen, sokszínűen játssza az „apa kedvencét”, aki fokozatosan ébred rá arra, hogy a normális élet reménye érdekében le kell számolnia a hazugságokkal – és azokkal együtt apja utolsó alaptalan reményeivel is. A kisebb szerepekben is precízen felépített, karakteres alakítások láthatóak. Ilyen Epres Attila szomszédja sorsát mind hökkentebben, ám érezhető együttérzéssel követő Charley-ja, Csuja Imre robosztus, finoman karikírozott, a múltat és a képzeletet képviselő, a maga valószerűtlenségében is valóságos Ben bácsija, Dóra Béla határozott, kijózanítóan kegyetlen igazságai ellenére is jó szándékú, valóban vezetésre termett Howard Wagnerje, Patkós Márton nemcsak az iskolában, de az életben is eminens Bernardja, Kerekes Viktória anyagiakra fókuszáló Nője, Kókai Tünde férfiakkal kedvesen játszadozó Miss Forsythe-ja és Novkov Máté hidegvérét minden körülmények közt megőrző Stanley-je is.
Jelenet az előadásból
Szakmai színvonala, igényessége és az értelmezés következetessége alapján Az ügynök halála az évad egyik legfontosabb bemutatója is lehetne – ha színvonala, átgondoltsága, illetve ereje, hatásfoka között nem érződne méretes szakadék. Merthogy minden erénye ellenére az előadás sem intellektuális, sem emocionális síkon nem vált ki erős hatást, sőt, a befogadói figyelmet is mind nehezebben köti le. Ebben némiképp talán része van a játék szükségszerű statikusságának is, de az igazi ok alighanem az, hogy az alapanyag ebben a tálalásban még vékonyabbnak tűnik, mint egy tradicionálisabb megközelítés esetében. Willy Loman élethazugságának szikár, érzelemmentes ábrázolásával ugyanis Mácsai nemcsak a melodrámát veti el, de a konfliktusokat is egyoldalúvá teszi. Azzal, hogy az érzelmességet kiiktatja, pontosabbá, őszintébbé teszi a drámát, de ugyanakkor fontos hatáselemétől is megfosztja. Az idősíkok és a reális-szürreális elemek egybemosásának frappáns megoldásai eleinte üdítően hatnak, de később már kevés lehetőséget tartogatnak.
Gálffi László, Molnár Áron
Nem gondolom persze, hogy az előadásnak hasonló hatással kellene lennie nézőjére, mint az ősbemutatónak, de – ha nem a szívfacsaráson, akkor az intellektuális analízisen keresztül – mégiscsak hatnia kellene. Akár ez eredeti jelentés radikális felülírásával vagy a megjelenítés aspektusainak újragondolásával – ami azonban, úgy tűnik, idegen a rendezői szándéktól. És talán épp ez a baj: mintha Mácsai Pál túlzottan is tisztelné a szövegből kiolvasható szerzői intenciót, s a mű színrevitelével elsősorban azt próbálná bizonyítani, hogy Az ügynök halála a milleri mondandó és a történet érintetlenül hagyásával, de értő dramaturgiai beavatkozásokkal, a kiürültnek érzett szentimentalizmus száműzésével is játszható. Amit az előadás kétségkívül bizonyít is – ám azt távolról sem igazolja, hogy így játszva Miller drámája valóban izgalmas, komplex, a befogadói figyelmet mindvégig lekötő színpadi anyag volna.
