Háy János: Elem / Szkéné Színház – Ördögkatlan
Végtére is gyönyörűen elboldogulhat a néző önmagában abban és attól, hogy Kerekes Évát és Mucsi Zoltánt nézi, látja játszani.
Fotók: Mészáros Csaba
Többedik találkozások estek a Szkénében az Elem bemutatása kapcsán. Kerekes Éva és Mucsi Zoltán tíz éve már játszottak együtt. (Történetesen egy méltán elfeledett, Havanna című Nézőművészeti Kft-s produkcióban.) Mucsi Zoltán és Bérczes László régi beszélgető- és alkotótársai egymásnak. Bérczes voltaképp Mucsival kezdett rendezni, az 1999-ben bemutatott és azóta is játszott Mulatság folytán. Háy Jánossal közös nagy sikerük volt a 2010-es Nehéz a Bárkán, de a Szkéné is hozzájárult a szépen alakuló Háy-Bérczes-Mucsi együttműködéshez a 2016-os A halottemberrel. Mucsi Zoltán más keze alatt is játszott már Háyt a műegyetemi kisszínházban: A lány, aki hozott lélekből dolgozott című Szabó Máté-rendezésben. (Amely darab egyébként, szerkezeti megoldásában, áttűnéseiben kicsit emlékeztet a mostani, lemerülő játéknak nevezett Elemre.)
Mucsi Zoltán és Kerekes Éva
Bérczes László Háy-sorozata még 2005-ben kezdődött A Pityu bácsi fia színrevitelével. Olykor felsejlik a rendező munkáiban egyfajta ünnepélyes elfogódottság a szerző irányában – nem az Elem kapcsán éreztem ezt először, hanem A halottembernél. Amiről eszembe jut, hogy talán jót tenne Háy e műveinek, ha rendezőjük könnyedebben, színesebben vagy szeleburdibban állna hozzá. De evvel a kósza gondolattal egy pillanatig sem akarom kétségbe vonni azt az alaphelyzetet, hogy Bérczes László érzékeny és értő interpretátora Háy János drámáinak.
Az Elem eredetileg novella, 2014-ben jelent meg az Élet és Irodalomban. Egy néniről és egy bácsiról szól, akik már nem nagyon emlékeznek a közös életükből szinte semmire. A maguk szűkre szabott életlehetőségei között araszolnak az elmúlás felé. A szöveg egyik kis története, hogy az asszony lemegy elemet venni a vérnyomásmérőbe, aztán elfelejti, hogy megvette, és nem érti, honnan van a két új elem. Ez az elem került be az egyrészes színdarabba, amelyben Kerekes Éva játssza a Nőt, Mucsi Zoltán a Férfit.
Cziegler Balázs fehér színű, laboratórium tisztaságú, szögletes díszletet tervezett az előadáshoz, amely néhány ülőhelynyi kockából és ágynak/ravatalnak alkalmas fekvőhelyből áll. Jobb oldalon kis fehér pódiumon Rozs Tamás foglal helyet, aki a maga csellózenéjével a líraiságot/drámaiságot fokozó részese a produkciónak. (Egyszer még poén is jut neki: amikor hőseink étteremben ülnek, ő szolgáltatja a muzsikát. Mucsi hangosnak találja, leinti, mire a zenész némán játszik tovább.) Kellékből talán csak egyetlenegy van: a fehér lepedő, ami eleve sokatmondó tárgy. Amikor kórházi ágynemű, akkor Kerekes Éva precízen elsimítgatja az édesanyja körül, alatt. Utóbb ő maga takarózik vele. Szomorú tapasztalatok birtokában az ember azt is tudja, hogy a hamvasztáshoz majd egy lepedőt kérnek a hozzátartozótól. De Kerekes Éva a lepedőt akár sálként is sikkesen hordja.
Nem említettem eddig, hogy ugyan a darab szereplői egy férfi és egy nő, de nemcsak a maguk különböző életkorában, hanem a Nő olykor a saját anyja is, szintén különböző évesen. Ez a figuratöbbszöröződés az előadásban nem annyira átlátható, mint magában a szövegben, ahol Háy Nő (1), Nő (2), Nő (3) és Nő (4) megjelöléssel látja el az idős nénit, a Nő fiatalabb, 60 év körüli múltbeli alakját, a még fiatalabb, 50 év körülit és a lányát 50 éves korában. A Férfit hasonló módon darabolja/szakaszolja. (A harmadik szereplő az Idő – „kortalan és nincs testi megjelenése”.) Háy instrukciója szerint a karakterek küllemben nem különböznek egymástól radikálisan, ugyanakkor színészi átváltozást említ, s hogy nem baj, ha a néző látja.
A Szkéné és az Ördögkatlan közös produkciója esetében bizonyára el lehet igazodni annál jobban is, mint hogy a néző esetleg azt higgye, mindvégig ugyanazt a két embert látja. De az is lehetséges eljárás, ha valaki ennél marad. Engem speciel kicsit összezavart a ki mikor kicsodában az emlegetett gyerekek száma. Nem értettem, hogy egy gyerek van vagy kettő, és hogy nekik a Nő az anyjuk vagy a Nő anyja az anyjuk. Ámbár az is igaz, hogy az ember előbb-utóbb váratlanul hasonlítani kezd az anyjára vagy apjára. Az életszakaszok, életkorok közti változások felismerésében nem is annyira az élethelyzetek segítettek, mint inkább az a színészi finomhangolás, amit Kerekes Éva hajtott végre a stílusa árnyalataival és az energiái adagolásával. A hangvételéből lehetett tudni, hogy ő most élet- és házasságközépi válságban van épp, vagy azon túl. Hogy piszkálja őt egy kudarc, vagy megbékélt már vele. Hogy bízik, várakozik, összegez vagy visszatekint.
Végtére is gyönyörűen elboldogulhat a néző önmagában abban és attól, hogy Kerekes Évát és Mucsi Zoltánt nézi, látja játszani. Kerekes Éváé a vezérszólam, Mucsi Zoltán tulajdonképpen szekundál. Áll egy kórházi ágy előtt soványan, meghúzva magát, a kezei között gyűrve-összefogva a zakóját, amelynek bélése pont olyan bordóvörös színű, mint amilyen a Kerekes Éva cipője és a fekete csipkeruhájára hímzett virág. Mucsi olyan markánsan játszik partnere alá a dialógusokban, hogy én az első pillanattól kezdve úgy láttam: gyászol. Bánatosan, emlékezve nézi-idézi ezt a nőt, akit egész életében szeretett. (Ha rendezői/színészi szándék nyomán támadt bennem ez az érzet, az ügyes vezércselnek tekinthető.)
Kerekes Éva arca a fekete csipkeruha fölött, a lebbenő szőke fürtjeivel övezve változatosan mutatja meg a tapasztalt nőben a teljes skálát, a naiv bakfistól a megfáradt asszonyig. Mindent finoman ábrázol: az életvidámat, a sértettet, a megértőt, de még a közönségest is. A karjait simogatja, amikor úgy mond valamit, hogy inkább nem néz a férfira. Rendre fel-felcsillan a szemében és a személyiségében a huncutság, a humorérzék, és a cicás báj sem idegen tőle. Miközben Mucsi Zoltán egy megkopottan is férfias férj szokatlan alázatával kíséri. Egyáltalán: ez a házaspár kicsit sem látszik öregnek, mindkét ember „egyben van”. Amitől az egész színpadi játék úgy hat, mintha az elkerülhetetlen jövő tárulna elénk. A romlás történetének felfejthető kezdőmotívuma a megvett és elfelejtett két elem. Megkapjuk aztán a beszámolót a gyászról, a veszteségről is – itt már erősen támadja az előadás a könnycsatornákat –, és arra gondolok tőle, hogy a Nehéz is nehéz volt, de ez talán még nehezebb. Ámbár van mód pozitív felfedezést tenni.
Évtizedek óta olvasva Háy Jánost szinte mindig fegyvertelennek érzem magam avval a szomorúan ironikus illúziótlansággal szemben, amivel a férfi-nő kapcsolatot, azon belül is a házasságot ábrázolja. Hiszen annyifelé láthatjuk az életben, hogy úgy van, kínosan és viccesen úgy van, ahogy ő írja. A szerepek, a szólamok, a bajok, a kiüresedés, a válás, az új család. De most ebben a színdarabjában mégiscsak ellenpéldát mutat. Úgy tűnik az Elemből, hogy lehetséges harminc éven át szerető, lényegében harmonikus házasságban élni. Ahol persze szintén akadnak problémák. A fő gond az, hogy a két ember közül az egyiknek a másik nélkül kell maradnia a legrosszabb, utolsó szakaszra. Ami súlyosságában ellent is mond az örök boldogságnak. Pláne azok számára, akik most még nem hisznek a túlvilági viszontlátásban. De némi diadalérzet fog el attól, hogy Háy végre megírta: férfi és nő között ez a dolog nem reménytelen.
Ha ugyan nem értettem félre az egész darabot.
