Közszolgák és magánsorsok

|

Háy János: A lány, aki hozott lélekből dolgozott / Nézőművészeti Kft. – Ördögkatlan Produkció – Szkéné

A lány, aki hozott lélekből dolgozott olyan előadás, amelynek nézői fogadtatását szinte teljes egészében az dönti el, hogyan viszonyul az adott néző az irodalmi alapanyaghoz.

Moldvai Kiss Andrea és Mucsi Zoltán

Jelen esetben Háy János műveinek ahhoz a vonulatához, amelyekben a családi-, valamint a férfi-nő kapcsolatokat ábrázolja illúziótlan reménytelenséggel. (A darab az azonos című novella drámaátirata, amely a Hozott lélek című novelláskötetben jelent meg. Egyik olvasója így jellemezte a könyvet a moly.hu-n: „… mintha egy szomorú elefánt ’valóság’ feliratú pólóban rátérdelne a mellkasodra”). Ha a néző melankolikus belenyugvással fogadja a mélyfekete családi-társadalmi tablót, mondván, ha nem is ennyire ilyen a világ, azért tényleg: a kapcsolatok elromlanak, a gyerekekből nem lesz új messiás, a betegségek jönnek, mert a halál tolja maga előtt őket. Akkor miért ne mosolyogjunk kínunkban a szerzővel együtt, miért ne kárörvendjünk magunkon és másokon, hogy minek ez a nagy erőlködés, hiszen Háynak és Vörösmartynak is igaza van: „Nincsen remény! nincsen remény!”? Ezek a nézők minden bizonnyal szeretni fogják ezt az előadást.

Azok azonban, akiket idegesít a szándékoltan közhelyekből építkező, pszichologizáló írói világ, mert a magukét nem ilyennek látják, vagy éppen azért, mert ilyennek látják, és nem szeretik, ha ezt még művészi formában a képükbe is nyomják, nagy valószínűséggel ettől az előadástól sem fogják jobban megszeretni.

A szöveg ugyanis jelentősen behatárolja a színpadi lehetőségeket. Lényegében egy rendőrségi kihallgatás tanúi vagyunk, amelyből egy nő élete tárul fel. A rendőrtiszt a pszichiátert kérdezi ki mindarról, amit a kezelések során az asszonyról megtudott. Mucsi Zoltán pedig (aki a pszichiátert játssza) időnként kilép a szerepből, és egy-egy jelenet erejéig eljátssza a nő életének fontos férfiszereplőit is.

Fotók: Mészáros Csaba

Szabó Máté rendező tiszteletben tartotta a szöveg sajátosságait, sőt, rá is játszott erre a lecsupaszított, mégis jelentétes térhasználattal. (Díszlet: Ondraschek Péter.) Virágos, zöld mezőben három rideg irodai széken, háromszög alakzatban ül a három színész: középen az asszonyt játszó Moldvai Kiss Andrea, egyik oldalon a rendőr szerepében Kovács Krisztián, a másikon Mucsi Zoltán. Az előadás első felében nagyon keveset mozognak, „csak” ülnek és beszélnek. Később ez változik valamennyit, de alapvetően mégis statikus játékot látunk, ahol a szövegen és a színészi interpretáción van a hangsúly.

Ebben a játékmódban Mucsi Zoltán nagyon otthon van. Hiszen igen nagy a gyakorlata múltidéző, monologizáló Háy-szövegek színpadi megjelenítésében, gondoljunk csak a Nehézre vagy A halottemberre.  Itt pszichiáterként megértő, szinte (de csak szinte!) derűs, joviális természetességgel sorolja a nő életének állomásait, idézi fel beszélgetéseiket. Nem cinikusan, inkább mintha egy természeti törvényszerűségről adna számot. Innen lép át időnként az apa, a férj vagy a plasztikai sebész szerető karakterébe. Ezek az oda-vissza váltások nagyon pontosak és természetesek. Nincs ma színész, aki jobban értené és érezné a Háy-szövegek lüktetését és belső igazságát, mint Mucsi Zoltán.

Kovács Krisztián karaktere és a szöveghez való viszonya több kérdőjelet vet fel. A rendőr, akit játszik, a Közszolgálati Egyetemen végzett – ezt többször is hangoztatja, ahogy azt is, hogy mi mindent tanultak ott. Például etikát és pszichológiát. Egyedül itt utal a szöveg a mai hazai közállapotokra, és a közönség veszi azt az ironikus felhangot is, ami éppen abból adódik, hogy a rendőrtiszt nem ironikusan, hanem komolyan gondolja, hogy ott sokoldalú képzés folyik, és szerencséje volt, hogy oda vették fel, nem tanárszakra. Kovács Krisztián annyira másként játszik, mint ahogy szokott, hogy egy ideig azt gondoltam, nem találja a hangot ehhez a szöveghez és karakterhez. De aztán arra jutottam, hogy éppen ezt a hangot célozta meg: a rendőrét, aki nem buta, nem hiányzik belőle az empátia sem, de mindent egy az egyben ért és kezel, mert hiányzik belőle az iróniára való képesség.

Moldvai Kiss Andrea alakítása is összetett képlet. Sokáig csendben ül, néma tanújaként a róla szóló beszélgetésnek. Aztán amikor megszólal, az ő hangütése is furcsán, idegenül cseng. Amire ráerősít az a nézői érzet, hogy amit mond, a legfinomabban szólva is bizarr: arról beszél, hogyan terhelte rá az anyja a még csak ötéves főszereplőre az apával folytatott szexuális életének csődjét. És innentől kezdve már inkább azt gondolja az ember, hogy ez a nem természetes hangütés szándékolt és adekvát. Már csak azért is, mert amikor a karakter kikerül a „gyónó” páciens pozíciójából, a színészi játék is felszabadul, sziporkázik (a plasztikai sebész szeretővel játszott jelenetekben). Külön színfoltja Moldvai Kiss Andrea játékának a kifejező, nem túlzó mimika.

Kovács Krisztián, Moldvai Kiss Andrea és Mucsi Zoltán

Az a bizonyos elefánt, amit a kötet egyik olvasója emlegetett, ebben az előadásban nem bizonyul elviselhetetlenül nagy súlynak a néző mellén. Az alkotók iróniával, néhol már-már humorral könnyítenek ezen a súlyon. És kapunk a végére gondolkodnivalót is: hogy mennyit jelent a kilátástalan végjátékkal szemben egy év élet, a gyerekeknek egy évvel kevesebb árvaság.

CÍMKÉK: