Töréspont
Online színházi nevelési előadás
Kooperáló — Színházpedagógiai Alkotótér — a Szegedi Nemzeti Színház eseménye
Lépünk vissza éppen a fizikai jelenlétbe, annak tereibe, nyit az iskola, étterem, mozi és a színház. Mostanra éppen belefáradtunk, belefásultunk a szüntelen online aktivitásba, egyúttal beleszoktunk, bele is tanultunk némiképp. Helybe jött, megtanultuk élvezni is – veszteség lenne, ha egy csapásra eltűnne ez a sok online program.
Fel-felbukkant a webináriumok, különféle beszélgetések és színházi műsorok közt néhány igazán, platformspecifikusan interaktív esemény is. Ilyen élményben volt részem a napokban, részeseként a Szegedi Nemzeti Színház égisze alól kibukkanó kezdeményezésnek. Egy-két közösségi médiafelületen történő megosztásnak – vagy akár csak ismerőseink regisztrálásáról, tervezett ottlétéről érkező, automatikusan generálódott jelzésnek köszönhetően értesülhettek a Töréspont című online előadásról a távolabbról érdeklődők. Mint aztán kiderült, leginkább szegedi tanárok körében terjedhetett a lehetőség, akik, ha nem is töltve ki a zoom által engedélyezett keretlétszámot, viszonylag aktívan és lelkesen működtek együtt az alkotókkal.
A fiatal színházi team frappáns bemutatkozása és rövid ismertetője után előre felvett, húsz perces jelenetet osztottak meg velünk létrehozóik. Ezt követően kávézószobákba osztottak szét bennünket a három karakter egyikének csoportjába, ahol az őt megformáló színész harmadik személyben beszélve alakjáról befejezendő állításokat íratott velünk róla a chatbe. Végül pedig újra összenyílt az online tér, s mindannyian tanúi – és résztvevői lehettünk egy akár minket is bevonó tanári értekezletnek a két diákkal, ahova tovább gyűrűzött az órai dinamika.
Az előadás ugyanis az online tanítás tapasztalatairól, az órák során színre lépő feszültségekről szólt. A renitens, órán borozó és minduntalan provokáló fiú, az eminens, a követelményeket könnyedén teljesítő, de ellenvéleményét Popper Péter irodalmi publicisztikájának beolvasásával kifejező lány – s a középkorú, megfelelni akaró, a feladattal küzdő konzervatív tanárnő hármasa teszi ki az órát. Számomra keveredett a megoldások közt az üde, váratlan, találó, jellemző elem a sablonossal és túlzóval. Ki is alakult egy kis vita az utóbbiról, az alkotók pedig, de nemcsak ők védték és tudatosan provokálónak nevezték a használt sztereotípiákat. Nem egyeznek természetesen teljesen a tapasztalataink. Életszerűnek tűnt a többségnek a tanárnő képernyőmegosztásakor az Elittárs ablakának látványa, sokan derültek rajta. Az már – számomra – kevésbé valószínű, hogy a lány bekapcsolva felejti a mikrofonját, amikor mással beszél. Azt sem tartom valószerűnek, ahogy a fiú minden ponton ellenkezik, nem kímélve a tanárnőt, folyton gúnyolva, keresve az összetűzést vele – akivel pedig az a bajom, hogy az elképzelhető legsztereotipikusabb órát adja elő. Az alkotók úgy reagáltak ezek felvetésére, hogy nem akartak hiperrealisták lenni, szerintem viszont nincs izgalmasabb a valóságnál. Emelték volna a tétet, ha nem a lehető legunalmasabb, egyenesen megbocsáthatatlan kérdéssel nyitott volna a tanár az orosz irodalmat tárgyaló óráján. Megrázóbb, megejtőbb szituáció, ha látjuk, milyen jó, árnyalt s ma is érvényes a felvetése, ám arra is elcsúsznak a reakciók. Nem hiszem el, hogy egy tanár elkezdi dicsérni a diák testvérét, aki bezzeg mennyivel jobb volt nála, tanulmányi versenyeket is nyert, példát vehetne róla. Azt sem, hogy intővel fenyegetőzik a rossz magaviseletért az online órán, amire ugyanazok a szabályok vonatkoznak szerinte. Ahogyan az is szürreális, amint belefog a ’bezzeg a mi időnkben valódi, közvetlen örömszerző programjaink voltak’-műsorba egy képernyő elé szoruló generációnak az ismert körülmények közt, karanténhelyzetben.
A sarkítást nem vette különösebben zokon és nem rosszallotta egyik közönség sem. Én a kisebbséghez tartozom, amely berzenkedik a tanársztereotípiák ellen, tudva, mennyi energia működik, milyen eredmények, újítások, próbálkozások, ötletek születnek offline és online tanárok sokaságánál a magyar iskolákban is.
A program alatt lehetőség volt kívül kerülni, kívülről reflektálni a helyzetre, azaz a témára s a megvalósításra, ilyenkor alanyi tapasztalataikat, véleményüket hangoztatták a bátrabbak. Nem volt kötelező megszólalni, bár eljutott a staféta minden résztvevőhöz a középső szakaszban, a kiscsoportos foglalkozáson, amikor egy a kezünk ügyébe kerülő tárgyon át kellett jellemeznünk a nekünk jutó szereplőt. Nem mondhatom, hogy mintaközönség, azaz mintapartnerek voltunk. Ennek okait keresem most. El is fáradtunk: elnyúlt az alkalom, 1 óra negyven perc helyett átléptük a két órás időtartamot. Igaz, még így is maradtak néhányan a végére, amikor szabadon lehetett ventilálni, rákérdezni immár a produkcióra: ekkor főként a diákoknak tartott előadás-változatokra voltak kíváncsiak a résztvevők. Megtudtuk, hogy a tanulóközönség sokféleképpen viselkedett: hol bátran, szenvedélyesen, be-beszólva a fiúalaknak, hol visszafogottabban, mindenesetre logikusan következett a helyzetükből, osztályközösségükből az, hogy mire ugrottak. Azt vettem ki az elhangzottakból, hogy a produkció izgalomban tartotta mindegyik közönségüket, megérintette, megbolygatta a szegedi iskolákat. Az előadás híre szárnyra kapott, hívják, várják sokfelé.
Mi pedig, főként (középkorú) tanárok, nagy többségben nők ezen az alkalmon szerintem közepesen voltunk aktívak, őszinték és kreatívak. Nem szálltunk be igazán a komoly játékba, amit sajnálok. A tantestületi értekezleten magunkat kellett volna adni, de például én sem szólaltam fel, csak a zoom-jeleket küldözgettem. Belső, néma hozzászólásomban azon töprengtem, hogy felvetem: vajon moderált, például bázisdemokratikus körülmények közt találkozhatna-e az egész iskola, tanárok és diákok együttesen egy ilyen fórumon? (Ez a különböző szintű egyetemi tanácskozásokon is felmerült mostanában, mióta ég a talaj a lábunk alatt. Aktivisták kezdeményezték például, hogy legyen kibővített, nyitott a kari tanács-ülés.) Azt is csak magamban fogalmazgattam, hogy ki kellene nyilvánosan fejezni: bár nehéz elmondanunk egymásnak, de talán jogos a panasz a diákok részéről, hogy nem minden tanár tartja meg az online óráját. Mindenképpen kiegészítettem volna azzal: tudom, nehéz segítséget kérnie annak, aki elakadt és nem mert belevágni, de találjuk meg ennek: a segítségkérésnek és segítségadásnak a formáját.
A mi közönségünk tagjai több szerepükből is szóltak: volt, aki tanárként, végzős tanárszakos egyetemistaként és szülőként. (Esetleg összevontan mindezekből.) Kifejezték néhányan közülünk, hogy érzékelik a különbséget az egyetemi és a középiskolai online órai aktivitásban, illetve hogy szülőként beleláttak az eddig jobbára zárt iskolai órákba. (Többen hiányolták egyúttal a szülők oldalát az előadásból.) A tanároknak érkező valóságos szülői visszajelzések hol lelkesek, elismerőek, hol becsmérlőek, taglalták nézőtársaim. Az előadás külvilágra reflektáló részében igennel vagy nemmel megválaszolandó kérdéseket kaptunk iskolai viszonyainkról, közérzetünkről. Ezek ugyan többnyire nem voltak egyértelműek (meg kell-e hogy feleljen az iskola az elvárásoknak? ki felé?, vetették fel a megkérdezettek), ám a célzott fókuszálás hiánya itt nem zavart, mert kiéreztem belőle a vitára, korrekcióra, kifejtésre irányuló szándékot: hogy akik így-úgy szavaznak, reakcióikat árnyalni, magyarázni akarják aztán.
Katartikus dramaturgiai pillanat volt az értekezlet végén a három karakter vallomása, amely a mi chatbe írt elképzeléseinkből állt össze arról, hogy mi bántja, frusztrálja, aggasztja őket. További szintlépés lehetne a digitális interakcióban, ha élőben folyik az óra, szemünk előtt, real time, s mi is szerepet kapunk benne. (Diákközönséggel adódna ez természetesebben: belátom, hogy mi a tanári értekezletet sem tudtuk elég tartalommal kitölteni.) Jópofa akció volt a tanárnő gimnasztikai bevezetője, amivel mókásan megmozgatta kollégáit; állítólag a konferenciák szekciói közt is megtornáztatják időnként az előadókat. Nagyobb önbizalommal és játékossággal mi magunk váratlan és releváns tartalmi fordulatokat vihettünk volna a fórumba a valós problémákról, de ez a közeg, a tanároké azért elég óvatos és udvarias, nem akarja feszegetni a kereteket. Nem lett volna egyszerű számomra a fiktív (túlzó) világot alanyi identitásommal, lényemmel sem harmonizálni.
Az előadás sokat vállalt: az online óratartás nehézségein át az iskolarendszer általános gyengeségeit és a generációk közti ellentéteket is taglalta. A jó tanuló, egyúttal kritikus és meggyőződését látszólag tanórakomform formában kinyilvánító lányalak Popper Pétertől vett idézettel demonstrálta, hogy az előző generációknak sincs mire büszkének lenniük: kisstílű gazemberekből engedtek diktátort faragni, plusz tönkretették a természeti környezetet. Az előadás egyik gegje, hogy a tanárnő nem hallja ezt a beolvasást, mert a lánynál akkor éppen elmegy az internet (a netes trollkodás válfajai persze kiválóan illeszkedtek a műfajba), így a lány megmarad a kedvenc tanítvány-szerepkörben. Ám azt a kérdést is felveti bennem ez az alkotói megoldás, hogy nem megúszás-e ez a színház részéről – mert az még izgalmasabb lenne, hogy vajon összekapja-e magát a tanárnő, ha intelligens, kulturált, intellektualizált megnyilvánulást hall saját generációja vagy a még korábbiak felelősségéről.
A cím, ha mégoly általános is, kifejezi a határon lét érzetét ezeken a területeken ugyancsak: valami elmegy a végpontig és meghasad. Összeakad a digitális bennszülöttek és bevándorlók horizontja, kinyílik az iskola, belát már más is – abba, mi történik a négy fal között, hisz leomlanak ezek a falak most; otthoni szobánkban, aki akar, megtekintheti, hogyan okítanak éppen bennünket, vagyis hogy hogyan tesszük ezt mi a másik képernyő elől. Kínosan intim és inkompetens helyzetekben látják tanáraikat a tanítványaik és viszont. Ebből, a falak leomlásából kisülhet valami jó is. Megtanulunk például segítséget kérni egymástól. Megértjük és elnézzük egymás gyengeségét. Óhatatlanul más hangon szólalunk meg. Nem működnek itt bevett, autoriter, poroszos fegyelmezési, óratartási eszközeink. S ez már nem marad köztünk többé. (Az egyetemeken például gyűlik az elégedetlenség, főként a fizetős hallgatókban, hogy egyes oktatók nem tartják meg az online óráikat, hanem csak kiadják a megnövelt anyagmennyiséget. Ahogy az előadásban is elhangzott: a frusztrációjukat a feladatok megtöbbszörözésével kompenzálják.)
Megkaptam a társulattól néhány szakközépiskolás diák írásbeli visszajelzését, név nélkül. Mélységesen meghatódtam lelkes reakcióiktól. Hiányzik nekik a színház, most viszont részük volt benne. A kezdetektől a végéig bele tudták magukat élni. El sem tudták gondolni, hogyan működhet online, de már értik. Egyikük izgatottan újságolta otthon, hogy zoomos színházi órájuk lesz, amire így a család is bekéretőzött. Egy másikuk pedig (az osztálytárs hívta fel rá az alkotók figyelmét) ünneplőbe öltözött a színházi órára.
Színész-drámatanárok: Molnár Erika, Sziládi Hajna, Kállai Ákos
Szakmai konzulens: Szabó Ági
Vágás: Erlauer Balázs
Rendező: Tölgyfa Gergely
