Alig lakható

|

Hamvai Kornél: Márton partjelző fázik / Weöres Sándor Színház

Valló Péter Hamvai Kornél dominóit úgy rakja le, hogy ebben a világban létezni véletlenül se akarjunk. A díszlet szerény, a színészeknek nincsen hová hátrálniuk. A szereplőkön nagykabátok, hiszen hideg van, a pulton pedig a mindenkinek ismerős vízköves, fröccsös poharak. Rájövünk, hogy ez a világ csak éppen most halt ki. Aztán azt kérdezzük, hogy kihalt-e egyáltalán.

Jordán Tamás         Fotók: Mészáros Zsolt

A Márton partjelző fázik húsz évvel ezelőtti Merlin színházbeli bemutatója természetes módon idéződik fel a szombathelyi előadásban, hiszen Jordán Tamás húzza magára újra a címszereplő viseltes, szürke gönceit. A kilencvenes évek tegnapjába helyezett darab léthelyzete nemcsak az akkori néző számára ismerős, hanem a jelenkorit szintén borzongatja. A közép-európai humort csak feketén megvillantó alapanyag napjainkban éppen úgy felhívja a figyelmünket arra, hogy egy szürke, fantáziátlan és elidegenedett világ a szokásos röviditalnál is keserűbb embereket hoz elénk, köztük a jobb sorsra érdemes partjelzőt – Valló Péter ennek a sejtésnek az igazolását nem bízta a véletlenre.

Jordán Tamás, ahogyan ő maga is megjegyezte, beleöregedett a megaggott külvárosi kispolgár, ha úgy tetszik, proli szerepébe. Ennek megfelelően Márton minden porcikája poros és megviselt, az elhanyagolt emberek egyik utolsó állomásán vár a halálra: más kérdés, hogy várakozása egész életében alaktalanul és névtelenül vele utazott. Jordán játéka az összezavart, ám fantáziáiban mégis céltudatosan megszállott, a labdarúgásban egészen fanatikus partjelzőt Don Quijote alakjához teszi hasonlatossá, akinek még értetlensége is hasonlóan komikus. Életének egyes részei külön-külön is hiányosak, ám ő maga adósunk marad egy nyílt és magabiztos megfogalmazással: erre meg arra lenne szükségem a teljességhez. Ez a kimondatlanság, holott rengeteget beszél, és már-már sikerül is neki mondania valamit a vágyairól, feszültté teszi a néhol álmosító dramaturgiát.

Bálint Éva és Jordán Tamás

A csetlő-botló Márton szélmalomharcát képzelt ellenségeivel és magával a világgal vívja, ám a szombathelyi direktor törődött görbeségéért ezúttal nem az emlegetett kora felel, hanem a mázsás súly, amit az általa játszott huszadik századi sorstanú kénytelen cipelni. Nyelvét és ruháját, alkoholos leheletét, cigarettaszagát ismerősként köszönti mindenki, aki járt már restiben, italboltban, presszónak csúfolt kocsmában. Aki megfordult ezeken a helyeken, az azt is jól tudja, hogy a beszélgetésnek tettetett monológok nem kizárólag a drámaíró klaviatúrájából buknak fel, hanem leggyakrabban a valóság szüli őket. Ezeknek az ismerete, az egymásra csak elvétve figyelő cimborák „idillje” hajlítja a fentebb említett feszültséget néhol a kétségbeesésig: tragédia nem csak vérbe fojtva történik, elég hozzá a hidegség is. Habár valóban lassú, mondhatni, „szellős” Valló rendezése, azt mindenképpen ki kell emelni, hogy az alapanyag idősíkok közötti, már-már filmszerűen ugráló természetét tökéletesen teremti újra ezekkel a fél párbeszédekkel.

Az előadás másik, nem is olyan rejtett célja, hogy hangsúlyozza, Márton a kor gyermeke. Még csak nem is egyedül magányos. Ezzel együtt pedig olyan szemlélő, aki nem, vagy csak elvétve avatkozik be a világ történéseibe. Hiába III/III-as ügynök, soha nem jelent fel igazán senkit. Hiába vesz el egy nőt, nem képes férjként és férfiként viselni magát. Hiába lenne legalább néhány barátja, fantáziákból és a múltból szőtt ábrándjai miatt inkább csak bosszantják őt alkalmatlankodásukkal. Hiába kíváncsi, olvasott ember, sosem hagyja el Újpestet.

Szerémi Zoltán és Jordán Tamás

Hiába lesz lehetősége váratlanul megdicsőülni, vagyis NB I-es focimeccset vezetni (el sem tudjuk gondolni, ez mekkora szó!), ő a ködre való tekintettel lefújja azt. „Csak a kezdőkör látszott, akkora volt a köd” – s Jordán szavai nyomán, a hol elhalkuló, hol lázas beszéd belénk plántálja azt is, hogy ez volt Márton nagy próbatétele. Márton helytáll, hiszen önnön dicsőségét végül kevesebbre tartja a tisztességnél, mértéktartó ember, ám saját létében sem lát túl a kezdőkörön. Természetesen az előadás az őt játszó Jordán Tamás számára is megismételt próbatétel, de ő kiváló érzékkel képes a zavaros anekdotafüzért oly módon szétszálazni, hogy hangja és jelenléte megmutassa a karakter kicsinységét, majd mégis kiemelje cinizmusba hajló szellemi fölényét a magyar huszadik század ocsmányságával szemben.

A kettéosztott nézőtér által közrefogott színpad, amely Valló Péter egyedi ismertetőjegye a szombathelyi színház Márkus Emília termében, ezúttal hátráltatja a darab nézőjét, hiába esszenciális rajta Jordán ottléte. A tér kistermi viszonylatban az osztottság miatt óriásivá nő, így a vágyott intimitás nagyon nehezen alakul ki, a hátsó sorokban pedig szinte teljesen elvész. Ugyanakkor a hátterek mellőzésével, a kevés kellékkel egy másfajta játékra is hívja a darab nézőjét, egy olyan játékba, amit a színész nyílt színen csinál: tegyünk úgy, mintha. Mintha a terem felső folyosója a nyugati pályaudvar teteje, mintha egy félpult már kocsma, mintha egy ágy máris otthon lenne. Mi is hinni kezdünk a játszóknak, működik a mágikus mintha, felsejlik az alig lakhatóan szürke, szocialista Kelet-Közép-Európa.

Díszlet: Valló Péter, jelmez: Benedek Mari

A szürke föld többi lakója is tanúskodik. A kedves és szomorú kivándorló, akit Trokán Péter formál meg. A darumonológgal (ebben a világban a felfelé haladás kivételes, múló pillanata csak daruval lehetséges) és Montrealban élő lánya emlegetésével Mártonhoz a tragédiában csaknem felnövő Miholka, vagyis Szerémi Zoltán. A pap, a rendőr, a tikkelő orvos, az apa, tehát a felsőbb én reprezentációi Horváth Ákosban nemcsak jelentőséget, hanem óriási, megkerülhetetlen termetet is kapnak. És végül Denise, azaz Bálint Éva, aki lidércnek és angyalnak is tűnik, attól függően, Márton miképp emlékszik rá. Mindegyikük a halálról beszél. Olyanok, mint Mózes népe, akik azért vándoroltak negyven évet, hogy kihaljanak az öregek; a keserűek, a törődöttek, a Mártonok és Miholkák, azok, akiknek más tapasztalás már nem jut. Azok, akikről a pap sem fog jót mesélni, akikről sosem neveznek el utcát, akik előtt csak a fröccsök gyűlnek az asztalon. Jordán játéka, Hamvai szövege és Valló rendezése rájuk emlékezik, még akkor is, ha a példa, ha Márton több és érdekesebb legtöbbjüknél.

A végső kérdés pedig leginkább az marad, hogy letelt-e a negyven év, kihaltak-e azok az emberek, akiket a rideg-hideg rendszerek szültek. Inkább csak reméljük azt, hogy a feszengő, ismerős érzés azért születik meg bennünk, mert még köztünk járnak, nem pedig azért, mert most is éppen ilyenné gyúr bennünket a rendszer.

CÍMKÉK: