Árnyék Hamupipőke egy árnyékvilágban

Gimesi Dóra: Hamupipőke – Budapest Bábszínház

Kuthy Ágnes Hamupipőkéje fontos mese lett, tele csodákkal

„Hamupipőke történetét mindenki ismeri. A hősnő csodás átváltozása és felemelkedése igazi gyógyító, reményt adó mese, amelyet az ókorban meséltek először, és mesélik azóta is szerte a világon, számtalan változatban. A Budapest Bábszínház új előadása ezúttal a kosztümös filmekből jól ismert korba, a 19. századba helyezi a történetet. A ragyogó bálok, táncrendek, szigorú viselkedési szabályok korába. Az ipari forradalom, a természettudományos felfedezések, a világ körüli utazások korába. Egy világba, amelyben nincs még Instagram, mégis mindennél fontosabb a látszat.”[1]

Budapest Bábszínház, Hamupipőke Fotók: Piti Marcell

Nem mindennapi élmény volt egy vasárnap reggel több száz 8-10 éves gyermek társaságában várni az előadást, és arra is rájöttem, hogy sokkal többször kéne ezt csinálnom. Az emberek nagy részének a bábszínházról a gyerekelőadások és a paravánok mögötti vicces bábelőadások jutnak eszébe. Amik természetesen teljesen érvényes és értékes részei a műfajnak. Részei. A Budapest Bábszínház – sok más hazai és nemzetközi bábos csoportosulással együtt – azonban évek óta rácáfol arra a sztereotípiára, hogy a bábszínház „csak” a gyerekek nyelvén szól. A színház repertoárjából számos felnőtteknek szóló bábelőadás közül válogathatunk, neves művészek rendezésében. Életem egyik legmegrázóbb színházi élményét is a Bábszínházban éltem át.

Most azonban tény, hogy egy gyerekelőadásra érkeztem, vagy inkább gyereklelkű, meseszerető embereknek szánt előadásra. Kuthy Ágnes rendezését az egyik legjelentősebb, árnyjátékot bemutató előadásnak ígérték, így kíváncsian ültem be a nézőtérre.

A színház definíciója szerint az árnyjáték „a bábjátéknak az a formája, amikor a nézők csak a figurák árnyképeit látják a színpadon. A keménypapírból, falemezből, bőrből kivágott figurákat a bábszínész egy fényforrás és a kifeszített vászon között mozgatja. Létezik olyan verziója is, amikor a színészek a kezüket vagy testüket felhasználva képeznek árnyfigurákat. A határtalan lehetőségek játéka.” [2]

Megjelennek ugyan egyéb tárgyanimációs és bábos elemek is, de az árnyjáték uralja a játékot, ráadásul számos verzióját láthatjuk az előadás során.

Gimesi Dóra Hamupipőke-átirata nem egy passzív, áldozat Hamupipőkét mutat. Ebben a műben nincs a mesefeldolgozásból jól ismert tündérkeresztanya, nincsenek tökből varázsolt hintók és lovakká változó egerek, mert nincs is szükség rájuk. A csoda ezek nélkül is megtörténhet, és meg is történik. Hamupipőke (Csarkó Bettina) önmagából meríti az erőt, hogy kitörjön helyzetéből és kezébe vegye sorsát. Az átdolgozásban Hamupipőke és édesapja (Hannus Zoltán) kapcsolatába is beleláthatunk, látjuk a közös játékokat és a közös veszteséget; az édesanya halálát. Az üvegcipő sem varázsolt cipellő, annál sokkal több; az anya hagyatéka. A varázslatos elemek mellőzésével valós, hozzánk hasonlatos szereplőket kapunk, egy ismerős világban, akikkel ezáltal könnyebb azonosulni is.

A látványvilág az előadás elválaszthatatlan része, ami egészen újfajta játékmódot követel színészeitől. Az árnyak, képek és szereplők együtt vannak jelen, kölcsönhatásban egymással. A színészek olykor árnyékként partnerei a színen lévőknek, és ezt az elképesztő pontosságot igénylő feladatot kivétel nélkül remekül teljesítik. Minden vetítésnek és árnyéknak jelentése van, olykor a címszereplő fantáziái elevenednek meg a hátul kifeszített vásznon; harcol az ellenséggel és bejárja a világot, máskor az emlékeit látjuk, majd azt is, ahogyan ő maga is eltűnik és önmaga árnyékává válik. Hamupipőke az első felvonás második felében végig árnyékként van jelen, így ugráltatják mostohái, a mama (Pallai Mara) és két mostohanővére (Pájer Alma Virág és Podlovics Laura). Remek ötlet Hamupipőkét a róla szóló történetben „árnyékká tenni”, megmutatni, hogy hogyan tűnik el a saját életéből. Ez az a pont, amikor összeszorul kicsit az ember gyomra és várjuk, hogy jöjjön végre valaki és segítsen rajta. De nem jön. Az előadás kulcsjelenete a lencseválogatás, mikor a szóródó lencsék árnyai valósággal maguk alá temetik Hamupipőkét, aki végül emlékeiből és édesapja szeretetéből merítve az erőt kimenti magát és szembeszegülve mostohája parancsával, elmegy a bálba. Felnő.

A második felvonásban megismerjük a Királyfit (L. Nagy Attila), aki egyáltalán nem akar király lenni és nem akar megházasodni, ezzel megnehezítve Leopold (Tatai Zsolt), a király lelkiismeretes, túlbuzgó, mulatságosan szerethető tanácsadójának dolgát. L. Nagy Attila egy kalandvágyó, vicces és tanult Királyfit játszik, aki imád utazni és rajong a felfedeznivalókért. Egy kis cselnek köszönhetően inkognitóban találkozik Hamupipőkével, aki szintén bujkál mostohái elől. Hamupipőke nem a szépsége miatt tűnik ki a többiek közül, a közös bujkálás közben felfedezik a másikban saját kalandvágyukat, „másságukat” és kíváncsiságukat. Az előadás egyik legszebb pillanata, mikor Hamupipőke keresése során a Királyfi árnyékként is meglátja őt. Kettejük egymásra találása után pedig mindenki más válik árnyékká, ahogyan végre ők főszereplőkké válnak a saját életükben.

Csarkó Bettina kedves és vagány Hamupipőkét jelenít meg, neki van a legnehezebb feladata, harcol az árnyékkalózokkal, táncol a vetített képekkel, és árnyékként, csak a testét használva van jelen az előadás egy jelentős részében. Megszeretteti velünk Hamupipőkét, együtt érzünk vele és együtt szurkolunk neki. A mama, a mostohaanya, Pallai Mara alakításában nem egy fekete-fehér, velejéig romlott alak, fokozatosan válik egyre ellenszenvesebbé, ahogy növekszik a tét, ő is egyre erőszakosabbá és lélektelenebbé válik. A gonosz mostohanővérek Pájer Alma Virág – ő az okosabb-, és Podlovics Laura, inkább idegesítőek, irigyek és gyerekesek, mint rossz emberek. Nem szimpatikusak a negatív szereplők, de azért ott van bennünk, hogy ha lekerülne róluk az a rácsos egyenszoknya, ha lekerülne róluk a kor minden kötelessége és elvárása, akkor vajon milyen emberek lehetnének. Ugyanis Michac Gábor – aki a díszletért és jelmezekért felel, valamint Kuthy Ágnessel együtt az előadás árnytervezője is– jelmezei mintha korlátok közé zárnák a szereplőket, ennek a világnak a korlátai nehezednek rájuk, ahol minden lánynak egyformának kell lennie, egyformán kell pukedliznie és egyforma szabályoknak kell megfelelnie.

Kovács Domokos koreográfiáiban benne vannak ezek az erőltetett etikettmozdulatok, amit rettenetesen komolyan vesznek a karakterek, mi pedig jókat mulatunk rajtuk, aztán kicsit el is szégyelljük magunkat. Pirisi László zenéi végigkísérik az előadást, megteremtik az atmoszférát és mindig pont annyit, amennyire szükség van. Nehéz is külön-külön elemezni, hiszen ez a műfaj különösen nagy csapatmunkát igényel, ahol minden részleg segíti és erősíti egymást, hogy egy összművészeti előadás jöhessen létre. Na, és ha már csapatmunka, az előadás egy pontján, mintegy színház a színházban, betekintést nyerünk abba, hogyan is jelennek meg az árnyak a vásznon, hogyan zajlanak a színfalak mögötti árnyékcsaták vagy hajótörések. Bánky Eszter, Juhász Ibolya, Karádi Borbála, Kemény István, Kovács Katalin és Rusz Judit árnyékművészek az előadás egésze alatt a háttérből hozzák létre és mozgatják az árnyakat, különböző speciális és hétköznapi kellékeket, valamint saját testüket használva.

Kuthy Ágnes Hamupipőkéje fontos mese lett, tele csodákkal, mindenféle külső varázslatos segítség nélkül. Mert a világunk is ilyen, és nem kell feltétlen elmenekülnünk belőle, ha egy kis csodára van szükségünk. Hamupipőke egy valódi cselekvő példakép – a gyerekek és a felnőttek számára is-, akire olyan dolog miatt lehet felnézni, amit olykor nekünk is meg kell tennünk az életünkben, ha nem akarunk mi is árnyékká válni.