Ha horror, legyen horror

|

Martin McDonagh: A párnaember / Radnóti Színház

 Szikszai Rémusz rendezése erős színpadi elemekkel rajzolja meg a szituációk reálison túli világát.

13227232_1336491703045562_2327704184281656297_n

Schneider Zoltán, Pál András         Fotók: Dömölky Dániel

A párnaember elnevezésű lény egy fekete mese főszereplője: jár-kel a világban, és a gyerekeket öngyilkosságra próbálja rábeszélni, hogy ezáltal megmenekülhessenek későbbi életük rá váró rémségeitől. A történetet Katurian, az amatőr író (Pál András) – amúgy vágóhídi takarító munkás – meséli szellemileg visszamaradott öccsének, Michalnak (Rusznák András). Aztán nemsokára mind a ketten meghalnak, akárcsak Katurian elbeszéléseinek szereplői. És közben a városban is többen, ráadásul ugyanúgy, ahogy a novellákban meg van írva, különös tekintettel a legkülönbözőbb módokon megkínzott és leöldösött gyerekekről szóló részletekre.

Horrordráma és krimi, színpadi thriller – valószínűleg mégsem lesz álmatlan éjszakánk utána. Kiadósan megborzongat ugyan, de a rettegést azonnal fel is oldja, hiszen olyan koncentrációban ontja a rémségeket, hogy a játék a realitás határát átlépve a nonszensz világába vezet. Amúgy valahol abszurdisztánban, egy totalitárius diktatúra kínzó- és kivégzőeszközökkel felszerelt rendőrségi kihallgatószobájában vagyunk. A közelebbi tájolási kísérleteket segít elkerülni, hogy a szereplőnevek egyrészt Kelet-Európára, másrészt Shakespare-re is utalnak.

McDonagh az új brutalitás drámaíró-nemzedékének egyik Európa szerte sikeres szerzője. A párnaember című darabja – műveinek fő sodrától eltérően – messze távolodik az úgynevezett ír falusi valóságtól, és az író a reális és irreális rá nagyon jellemző kevercséből ezúttal egyértelműen az utóbbi sötét színeivel dolgozik. A nézőre kifejezetten felszabadítóan hathat, hogy számos McDonagh-műtől eltérően ezúttal nem kell drámai erővel feltárt mélységeket keresnie, amelyek megléte – e sorok írója számára legalábbis – kétséges a szerző más, így elhíresült drámáiban is. (Vagy legalábbis egy darabig biztosan nem kell; de erről majd  később.)

aparnaember

Pál András, Köles Ferenc, Schneider Zoltán

A Radnóti Színház előadásában a rendőrség szobáit egy többszörös átalakításon átesett középkori templomba telepítették; a csúcsívek alatt csempefal éktelenkedik. (Díszlet: Varga Járó Ilona.) A kihallgató tiszt (Köles Ferenc) eleganciája kifejezetten választékos, de a kínzásformák végrehajtásában gyakorlott beosztottjának is (Schneider Zoltán) világos inget, nyakkendőt ír elő a hivatal. (Jelmez: Kiss Julcsi.) Bizonyos részleteiben nyilvánvalóan ismerős ez az alaphelyzet, ahogyan a felidézett rémtörténetek egy-egy mozzanata is eszünkbe juttathat valóságbeli híreket elmebeteg elkövetők tetteiről. De mindez csak alapozás. Szikszai Rémusz rendezése erős színpadi elemekkel rajzolja meg a szituációk reálison túli világát. A legemlékezetesebbek ezek közül a bábbal előadott részletek, amelyekben izgalmasan társul abszurditás és játékosság, extrém tartalom és képi finomság. (Bábtervező: Hoffer Károly, bábszínészek: Pallai Mara és Ács Norbert.)

Az első jelenetsor példásan feszes; titokzatossága leköti a figyelmet. Mint Szikszai rendezéseiben megannyiszor, a színészek kiváló teljesítményt nyújtanak; Pál András játéka azt hitet el a nézővel, amit csak akar – ártatlan művész, megszeppent áldozat, áldozatos testvér – azután meg bárminek az ellenkezőjét is. Köles és Schneider jelentékeny moral insanityvé formálják a nem éppen sokrétűen megírt rendőrfigurákat. A két testvér között játszódó jelenetek (az eredeti felosztás szerinti második felvonás) elsősorban a főszereplők remek játéka miatt emlékezetes; Rusznák András a szellemi fogyatékos testvér szerepében esendő és veszélyes egyszerre, néha azt hisszük, igazat mond, pedig hazudik, amikor meg tényleg igazat mond, nem is tudjuk hirtelen, hihetünk-e neki.

parnaember_ea_02_domolky_daniel_WEB_036

Színpadi thriller – mégsem lesz álmatlan éjszakánk utána

Közben pedig körvonalazódnak mindenféle elképzelhetetlenül morbid gyilkosságok, megírtak és megtörténtek egyaránt, valamint fény derül egy ifjúkori páros szülőgyilkosságra is – a szülők brutális gyermekkínzók voltak –, amelyben párnák játszották a főszerepet… és azután majd a színpadon jelenlévő kispárna sem kerülheti el a sorsát. (Részleteket itt valószínűleg nem volna illendő elárulni.) Azonban bármilyen intenzív is a szereplők játéka, a darabba applikált hosszas elbeszélések miatt az előadás kényszerűen veszít a kezdeti tempójából.

A következő (az eredeti felosztás szerinti harmadik) felvonásban McDonagh szintén nem könnyíti meg a mindenkori előadók dolgát. Az egyszeriben együttérző partnerré váló ­–merthogy szintén rovott gyerekkori múlttal rendelkező – rendőr figuráján keresztül ugyanis utat nyit a lélektani drámázás irányába. Igaz, nem veszi el annak lehetőségét, hogy ez is az eddigi horrornonszensz keretein belül maradjon. Bár a rendező és a színészek humorérzéke a helyén van, emellett mégis engednek a pszichologizálás kísértésének. (Ezt az előadás szórólapja is előrevetíti, amelyen ez áll: „ahogy halad előre a történet, a nyomozók valódi arcát, múltját, motivációit is megismerjük. A párnaember egy megrázó történet a művészetről és annak vélt vagy valós hatásáról; a tükörről, amit elénk tart”.) Ha horror, hát legyen horror, de a lelkizés nem tesz jó neki – és ebben a vonatkozásban nem csak a (különben nagyon is) kívánatos dramaturgi szikárítás hiányáról van szó.

Hogyha a színrevitelnek sikerült volna ezt a nyomvonalat elkerülnie, A párnaembert úgy tudnám nagyszerű szórakoztató előadásként ajánlani, hogy semmi „de” vagy „csak” nem következne a mondat után.

CÍMKÉK: