Ha álom az élet / Csokonai Színház
A szabadságvágyáról, bátor döntéseiről ismert, a társadalmi konvenciókkal szembemenő, sokoldalú művésznő életének számos szeletét megismerhetjük a színpadi adaptációból.
Szakács Hajnalka, Varga Klári Fotók: Máthé András
Ha egy olyan párkapcsolat szerelmének gyümölcse lesz az ember, amelyben a férfi hegedűjének játékából és a nő táncából történt a fogantatása, akkor talán nem is meglepő, hogy a kor egyik legnagyobb művésze válik belőle. Még akkor is, ha az ezernyolcszázas évek elején járunk, amikor nőként esélytelen volt érvényesülni a férfiak uralta művészvilágban. Az 1804-ben Amandine Aurore Lucile Dupin néven született, ma George Sandként ismert francia írónőnek mégis sikerült.
A Sand életét és művészetét feldolgozó zenés fantáziajátékot, Ha álom az élet címmel a debreceni Csokonai Színház stúdiószínpadán mutatták be. A szabadságvágyáról, bátor döntéseiről ismert, a társadalmi konvenciókkal szembemenő, sokoldalú művésznő életének számos szeletét megismerhetjük a színpadi adaptációból. Életében is legalább annyira harcos, őszinte és merész volt, mint ahogy regényei főhőseként találkozunk vele.
Az előadás megidézi az írónő szellemét, hiszen a szövegkönyv Sand írásainak felhasználásával készült, amikben a nő szégyenérzet és büszkeség nélkül vállalja gondolatait és tetteit, ezzel teljesen kiadva önmagát. Folyamatosan kutatja létezésének okát, helyét a világban, és az élete értelmét. Regényt, naplót, színdarabokat ír, fest, zenét szerez, apácának áll, majd férjhez megy és gyereket nevel, elválik és szeretőt tart, mindeközben az öngyilkosság gondolatával játszadozik. Történeteiben ugyanúgy kiírja magából az édesanyja távollétéből fakadó fájdalmait, apai nagyanyja vaskalapos bánásmódjának történeteit, mint első házasságának kudarcát.
Sand azzal, hogy megírja önmagát, megír mindenki mást is.
Hogyan tud érvényesülni egy nő a férfiak dominálta világban? A kérdés, ha nem is olyan nagy mértékben, mint Sand napjaiban, de ma is aktuális. A szoknyát nadrágra cserélő nőt sokan férfigyűlölő feministának tartották. Bátor, de törékeny úttörő volt, aki hol ösztönösen anyáskodó szerető, hol mélyenszántó gondolatokban fuldokló filozófus és irodalmár. Az előadásban egyszerre jelenik meg sérülékenysége és apadhatatlanul kitartó ereje is.
„Sand pontosan tisztában volt azzal, hogy a kortársai számára érthetetlen. A szabadságot imádom benne” – mondja Varga Klári, a darab egyik főszereplője.
Az előadás már az első másodperceiben is nagyon erős képpel indít. Egy sötét erdőből zokogás hallatszik, a fákat fújja a szél, majd megjelenik egy csapzott, kétségbeesetten síró nő. Az önmagát kereső Sand, akit regényei lapjairól Varga Klári hív életre. Ő és partnere, Szakács Hajnalka olyan színészi vénát mutatnak az előadás során, amit eddig külön- külön még egyiküktől sem láttam. Talán egymásból hozták ki a maximumot, vagy maga Sand volt ilyen nagy hatással a színésznőkre. Nem csak testükkel játszanak. Szavaik hangsúlya, és a zongora melódiájára énekelt dalok adják az előadás gerincét. Mimikájuk apró mozzanatai, sóhajtásaik, pillantásaik és az arcukon legördülő könnycseppek beszélnek helyettük.
A darab rendezője Adélaïde Pralon, aki immár harmadik alkalommal tért vissza a Csokonai Színházba, nem elégedett meg azzal, hogy elmesélje a francia írónő különleges élettörténetét. Ennél sokkal többet szeretett volna megmutatni, célja az volt, hogy a néző Sand agyával gondolkodjon és az ő szemén keresztül lássa a világot. Úgy érzem, ez maradéktalanul sikerült is neki. De ebben nagy szerepet játszik a két színésznő érzelemdús játéka. Az előadást csak az érti igazán, aki már olvasott Sandot és ismeri regényei keletkezésének a miértjét. Adélaïde Pralon az írónő életének bemutatására teszi hangsúlyt. Megmutatja a kislány, a kamasz, az első szerelmes, a lázadó és egyre inkább a maga útját járni akaró és járó felnőtt Sand regényes életútját.
Szakács Hajnalka, Varga Klári
A tizenkilencedik századot megidéző színpad díszletét Mathieu Lorry-Dupuy tervezte. Éles kontrasztokkal nyomatékosítja, hogy az előadással hosszú, belső utazásra is jegyet váltottunk. Az egyik sarokban zongora az otthon melegében, szemben vele egy jeges vizű patak, amibe néha bele szeretnénk fulladni. Azért, hogy még inkább elhiggyük, valóban az ezernyolcszázas évekbe csöppentünk, fontos szerepet kapnak a cselekmény adott pillanatában viselt ruhák. Mészáros Zsófia jelmezei tökéletesen korhűek. Mindkét főszereplő ruhái és kiegészítői is megelevenítik a tizenkilencedik század csipkével körbevarrt finom nőiességét, és a tekintélyt parancsolóan elegáns, hosszú szárú csizmába és frakkba bújtatott férfiviseletet. Hitelesen tükrözve ezzel egy lepkeszárny-érzékenységű, de mégis acélkemény nő álomszerű életét.
Az előadás George Sand szövegeinek felhasználásával készült. Fordító: Miklós Eszter.
