Az önazonosság tétje

|

Gozzi: A szarvaskirály – Karinthy Színház, Gyulai Várszínház

Láthatóan örömteli csapatjáték ez a sokféle színészi és alkotói lehetőséget kínáló, azokat a műfaj és a játszótér engedte határokig kihasználó rendezés.

Fotók: Kiss Zoltán

Amikor egy színház új vezetőséget kap, fontos, milyen témájú és jellegű, esztétikájú és koncepciójú előadással mutatkozik be. Berettyán Nándor mérsékelten kockáztatott akkor, amikor a Gyulai Várszínházzal együttműködésben Gozzi mesés vígjátékát állította színpadra iránymutató produkcióként. A rendezésében megvalósuló A szarvaskirály hagyományos komédiai elemeivel, ígéretes megvalósításával és a közönséggel történő „negyedik fallebontós” játékával minőségi szórakoztatásban részesítette a gyulai közönséget.

A várszínpadon már zajlik a jelenet, miközben a közönség helyet foglal. Többszínű, a középkori és a modern ruházatot ötvöző jelmezekben lép színre a fiatal szereplőgárda. Aztán egyszer csak elindul az előadás: a szarvasnak öltözött szereplőt közönségen és erkélyen keresztül-kasul üldözik a többiek. Az előrehozott jelenet után a kezdetekhez visszatérve kísérhetjük végig a keleti motívumokat felvonultató, a Szentivánéji álom dramaturgiájára hasonlító Gozzi-művet. Deramo, az ifjú király őszinte és igaz feleséget keres magának, mert az államérdek – és ő maga is – úgy kívánja. Közben udvarnoka az életére és hatalmára tör, ezzel párhuzamosan a cselekményt szorosan fogja és irányítja az emberiségből kiábrándult varázsló is.

Gozzi darabja a varázslat és a misztérium révén a különböző állati és emberi bőrökbe bújó lelkek tematikáját is felkínálja az alkotóknak, a csapat pedig megfelelő arányban von párhuzamot a mesebeli jelenetsor és a színészi természet között, a nézőben pedig a drámában körüljárt emberi önazonosság kérdése kerülhet egyazon lapra az új Karinthy Színház profiljával és szakmai önazonosságával.

A gyorsítás és a lassítás, a (szó szerint) véresen komoly és az üdítő humor egyenletes dinamikájával játszik a rendezés. A fantáziával és a mesei elemekkel is operáló előadás érdekesen vegyíti a műfajokat, a mozgásszínháztól a bábon át a commedia dell’ arte maszkjaiig sokféle eszköztárral dolgozik. Berettyán a középkori vásári játékokra jellemző pódiumdíszlet és a néha harsány, parodisztikus színészi beszédmód mellett fénnyel komponált képeket is használ a pergő dialógusok mögötti tartalom kifejtéséhez. Úgy tűnik, az ifjú rendezőre hatással volt/van egykori tanára és jelenlegi igazgatója. A párhuzamos történések mellett ugyanis egyfajta Vidnyánszky Attila-idézetnek tudható be Pallag Márton színrelépése is az első jelenetben: hasonlóan Trill Zsolt belépési „módjához” A szarvassá változott fiú című, ikonikus Vidnyánszky-rendezésben, Pallag talpára is hatalmas iratköteget erősítettek, így cammog be a színpadra. Persze, lehet más analógiát is kapcsolni az eseményeket narráló varázslót és egyszersmind annak inasát is alakító színész megjelenéséhez, ám a képi azonosítás nagyon beszédes.

Ugyanennyire jelentős az egykori Sztalker csoportnál megismert, a nézőtér és a színpad közti elvi és gyakorlati távolság csökkentésére irányuló gesztusrendszer is, amelyet jól és megfelelő mértékben alkalmaz a csapat. A közönség egyre fesztelenebbül viselkedik a szereplők neki szánt mondatainak, a színház természetére reflektáló kiszólásoknak és a megvalósult, közös játékoknak köszönhetően. Kérdés, hogy erre a formanyelvi újításra – a gyulai fesztivál abszolút nyitott közönségéhez képest – mennyire lesz fogékony a Karinthy talán inkább konzervatívabb közönsége. Mindenesetre a Gyulai Várszínházban teljes a siker.

A korábban említett, a Forte Társulat ismert alakjaként, a fizikai színház nagy ismerőjeként is jegyzett, kettős szerepet játszó Pallag Márton alkata, rendkívül gazdag mimikai eszköztára, egyszerre pimasz és szerethető színészi karaktere alkalmassá teszi a kísérteties, humoros, a világ rendjében mégis igazságot tevő varázsló – no, meg a szálakat bonyolító szolgája megformálására. Az egyébként remek és élvezetes összjátékot mutató előadás másik erős formátuma Szabó Sebestyén László Tartagliája. Szabó más előadásokban is megmutatta már, hányféle módon képes érzelmeit csupán hangszínével és/vagy arcjátékával kifejezni. A csalárd, hatalmi és szerelmi féltéstől szenvedő, ettől eltorzuló udvarnok sokféle arcát mutatja meg érvényesen a közönségnek – maszkkal vagy anélkül. Bár ő az egyértelmű mesei gonosz, mégis, Szabó megérteti a motivációkat, plusz réteget is kínálva a figurához.

Az általam kiemelt két színész mellett azonban egyáltalán nem halványulnak el a többiek sem. Benedek Dániel játékát éppolyan élvezetes nézni feleségkereső királyként, mint amikor lelke éppen egy öregember testébe van zárva, és így próbálja szerelmét meggyőzni arról, hogy lásson a ráncos bőr mögé, lássa meg őt. Szellemes megoldás, hogy ebben a jelenetben Benedek egy óriási, idős embert ábrázoló bábot mozgat, színházi érvényt szerezve így a másik bőrébe való belebújásnak.  Szalai Katalin Angelája, a király választottja apró és törékeny. Szalai ugyanakkor képes érzékeltetni a szerelemért és az őszinteségért bátran kiálló lány jellemfejlődését is. Katona Levente és Fehér Anna testvérpárt és szerelmespárt is alakít az előadásban. Míg testvérpárként a virtigli, ízes szatíra és a gunyorosság képviseletében jelennek meg – Fehér talán túlságosan is sokat mutató, Muppet Show-szerű ruhában -, addig szerelmespárként visszafogott, klasszikusan romantikus párost alakítanak

Balaskó Bencéhez nagyon is jól illik az intrikus szerepe, élvezetesen és jó arányérzékkel alakítja Angela teszetosza apját és a pénzsóvár udvarnoki segédet is, testtartásban is elválasztva a karaktereket.

Láthatóan örömteli csapatjáték ez a sokféle színészi és alkotói lehetőséget kínáló, azokat a műfaj és a játszótér engedte határokig kihasználó rendezés. A keleti, pop és darkos zenei háttér megfelelően húzza alá a szuggesztív összjátékot, amibe még az is belefér, hogy amikor Pallag véletlenül elhagyja az egyik gólyalábát, improvizatív módon reagál erre ő és a társai is, megteremtve ezzel a produkció talán legkedvesebb és legemlékezetesebb pillanatát.

Éjjel tizenegy táján azzal a gondolattal indulok útnak Budapest felé, hogy ha a határokat fokozatosan tágító, a polgári ízlésvilágot kortárs elemekkel kiegészítő, a társulat és a közönség számára is örömteli, közösségi élményt is kínáló, úgy általában az emberről gondolkodó, kevésbé ismert klasszikusokkal operáló előadások kerülnek a Karinthy Színházba – akkor remélhetőleg nem fog csalódni sem a törzsközönség, sem az újonnan betévedő néző sem.

CÍMKÉK: