Gorkij: A mélyben / Örkény Színház
A néző, ha nem is mindig dalolva, de szívesen merül le a gorkiji mélybe, abba az első látásra valóságosnak tűnő, szánalmas és büszke véglényekkel teli világba, amely taszítja ugyan, de ugyanakkor föl is oldozza a szemlélőt.
Fotók: Horváth Judit
Tehetséges, zamatos író… Csak miért ír színdarabokat?
Csehov a jóbarát Gorkijról – J. P. Karpov nyomán
Makszim Gorkij Éjjeli menedékhely címen tudatunkba égett darabjának ellentmondásosságát többnyire elfedik a mű sorozatos színpadi sikerei. A néző, ha nem is mindig dalolva, de szívesen merül le a gorkiji mélybe, abba az első látásra valóságosnak tűnő, szánalmas és büszke véglényekkel teli világba, amely taszítja ugyan, de ugyanakkor föl is oldozza a szemlélőt. Egyrészt azzal, hogy figurái nem valóságos figurák, sokkal inkább felmutatni kívánt sorsok, sorstöredékek emberformájú megnyilvánulásai. Továbbá azzal is, hogy a többiekkel látszólag egyívású Luka személyében Gorkij egy meghatározhatatlan funkciójú, az események valóságsíkjából kiszakadó, transzcendentális alakot csempész a történetbe.
Megadva ezzel a nézőnek, ami a nézőé, aki ily módon kényelmesen helyezkedhet bele az eseményeket bölcs kívülállással megítélő (megváltóként? csalóként? eleve vesztésre ítélt, vizionárius világjobbítóként? érkezett) figura attitűdjébe. S bár a mű valóságossága és transzcendentális mivolta közti ellentmondást az író maga oldja föl azzal, hogy a történet felszíni rétegét par exellence valóságnak mutatja, miközben a valóságon túli, transzcendentális elemeit a mélyrétegbe rejti, a kétféle látásmód feszültsége mindvégig ott munkál a szövegben.
Patkós Márton és Zsigmond Emőke
Ascher Tamás a szokott kisrealista módon vitte színre Gorkij drámáját.
Szövegközpontú (fordító: Radnai Annamária) rendezése az író feltétlen tiszteletén alapul, ami azt jelenti, hogy a színpadon a szöveg primeren naturalista rétege szólal meg, a rejtett szimbolikusságában is valósághű díszlettől kezdve (Khell Zsolt) a modern kori street style-ként is fölfogható – ugyanakkor végtelen iróniát fölvonultató – kosztümökig (Szlávik Juli). Ami a történet mélyén zajlik, azt ugyanúgy a történet mélyén kell keresnünk, ahogy a Gorkij által papírra vetett műben.
Kezdve Luka figurájával, amely önálló univerzum a gorkiji szövegtestben.
Elhelyezése a történetben – így vagy úgy, de – minden színpadi adaptáció kulcsa. Az öreg, aki a semmiből jön és a semmibe tűnik. Akinek nincs személyazonosító okmánya, ám ha lenne, akár megváltót is lehetne írni a foglalkozás rovatba. Megváltót, aki nem váltja meg ugyan embertársait, de valamiképp gondolkodásra készteti őket. Önreflexióra. Aki tetszőleges arányban őrzi magában a sátáni és isteni lényeget. Aki jót tesz, de rosszra sarkall vagy épp fordítva. Aki a jó és rossz elválaszthatatlanságának élő példája. Olyannyira, hogy ezzel végső soron a két kategória létét is tagadja. Gálffi László hozza a lényeget. Pontosan annyira emeli el Luka alakját a valóságtól, hogy az kitűnjön a többi figura közül. Hogy gondolkodásra késztessen. Hogy ne ússzuk meg a kilétét firtató kérdéseket. Hogy bizonytalanságot keltve papoljon a bizonyosságról. Hogy nekünk kelljen dönteni, isteni bölcsnek vagy egyszerű hazudozónak látjuk, s mi magunk vonjuk le ennek a döntésnek a konzekvenciáit…
Jelenet az előadásból
Ami a történet többi figurájának testi nyomorúsága, fájó nélkülözése, otthontalansága mögött rejlik, ha lehet így fogalmazni, némiképp idillinek tűnik. Az egymást maró, gyilkoló, rezzenéstelenre szikkadt lelkek végtelen összetartozása az idilli benne. A jól ismert gyűlöletháló nem telepszik rá létezésükre egy olyan a világban, ahol tudatmódosítók szükségszerűségébe fúlt pszichés véglények omlanak naponta össze és építik újra magukat. Ezekben itt maradt még valami ember formájú. Példának okáért körülhatárolható karakterük van. Ragaszkodnak egymáshoz. Adott esetben szeretnek is, ha tudnak még szeretni, és persze, a gyűlölettől sem riadnak vissza. De nem a gyűlölködés nyomja rá bélyegét a mindennapjaikra. A kocsma, az élelemszerzés valamint állandó menedékhelyük Bermuda-háromszögében igazságról, becsületességről, istenhitről dilemmáznak. Kétségbeesésükben összeállnak és végső alkoholmámorba fúlva kis éji éji dalokat kornyikálnak egymásnak. S bár tragédiák kísértik őket is, (alkalomadtán meg is halnak ugyan) de ezzel még nem tűnnének ki embertársaik közül. Drámaiságukat a pillanatok fájdalmas láncolata rejti. Ahogy bedörzsölik egész testüket mérgező porral a tetvek ellen … ahogy fejükre húzzák a takarót, de nem tudnak aludni…
Ez az az ascheri világ, amely naturalista őszinteségével magához vonzza a nézőt.
Znamenák István vicsorgó háziurának nem csillapuló páni félelme, Hámori Gabriella lehengerlően erős karakterű Vasziliszája, Zsigmond Emőke fájdalomba vesző, törékeny Natasája, Csuja Imre joviális biztonságot sugárzó, gyilkos Szatyinja, Patkós Márton sápadt férfiasságába fúló Pepelje, Nagy Zsolt kényszeres színésze, Kerekes Éva regénybeli karaktereket magára öltő, nihilbe forduló Násztyája, Polgár Csaba feslett arisztokratizmust mélylétbe hurcoló Bárója, Dóra Béla mint szeretni nem tudó Klescs, Csákányi Eszter mint a szép lassan mindenkire rátelepedő Kvásnya és a többiek mind, egészen Kókai Tünde lassan elmúló, tüdőbeteg Annájáig.
Gálffi László és Kókai Tünde
A naturalizmusba hajló színpadi ábrázoláson túl az előadás – akár a Gorkij-szöveg – kilép a saját értelmezési tartományából.
A történet minden figurája mögött magát a színészt is megmutatja. A mindannyiukba belekódolt színészi sorsot. A színészi lét megejtően tragikus mivoltát. Fájdalmas szenvedélyességégét. Az önhit lassú elburjánzását és az önhitben megbújó végső bizonytalanságot. Ez emeli ki az Örkény Színház előadását a szokásos Gorkij-adaptációk sorából. (Csehov a fent idézett monológot úgy folytatta, hogy Az éjjeli menedékhely igen jó, de nem dráma. Regényalakban hatásosabb volna. Gorkijnak regényeket kéne írni. Mondta. Bár ugyanezt Gorkij is elmondhatná róla. Mert miféle drámaíró vagyok én… Tette fel a kérdést 1904-ben, mielőtt végleg távozott az élők sorából.)
