Gogol: Háztűznéző / Katona József Színház
Nem más ez itt, mint maga az emberi idiotizmus. Az önáltatás és az önáltatástól való félelem káosza. Hezitáló, határozatlan, fellengzős és agresszív figurák sunyi univerzuma. Testi igénytelensége, lelki nyomora…
Fullajtár Andrea, Elek Ferenc, Fekete Ernő, Rajkai Zoltán Fotók: Horváth Judit
Szobámba ődöng
fáradtan egy őszi légy.
– Te döngsz így? – Ő döng.
(Tandori Dezső)
Teljességgel valószínűtlen történet két részben, hirdeti a színlap, és innentől már gyanakodhatunk, hogy teljességgel valószínű előadást látunk. Gogol fogcsikorgatóan szenvedélyes, megbotránkoztatóan perverz igazmondása vasfegyelemmel (és ellentmondást nem tűrő iróniával) sorolja elő az emberi nem nagyon is valóságos archetípusait. Sarkítottan szarkasztikus világa, a szélsőségesen túlzó karakterek és a végletesen fölkorbácsolt élethelyzetek csak látszólag irreálisak. S ha adott esetben mulatozunk is rajtuk, nevetségességük a legjobb esetben is inkább fájó, mint fölszabadító. De akár nevetünk, akár nem, az események előrehaladtával jó eséllyel eljön egy pont, mikor a dolgok mélyére kell néznünk.
Legalábbis van bennünk hajlam, hogy ezt várjuk Ascher Tamástól.
A rendező szövegközpontú munkái a szerző iránti legmélyebb bizalmat feltételezik, ezért is választ szívesebben – mint Gogol Háztűznézője is mutatja – a szigorú értelemben vett színházi kánon remekművei közül. Azt hajlítja a korhoz – egy új fordítással akár még szövegszinten is. (Fordító, dramaturg: Radnai Annamária.) És valóban, a szöveg működik, mulatságosabbnál mulatságosabb dialógusok követik egymást, mulatságosabbnál mulatságosabb szituációkba csöppenünk, ha nem is mindig tudunk nevetni. Működik még akkor is, ha az alapsztori valójában nem több, mint egyetlen eldöntendő kérdés aránylag részletesen kifejtve. Hozzámegy-e végül a szépszámú kérővel körülvett, enyhén hisztérikus hajlamú Agafja Tyihonovna a nagy nehézségek árán kiválasztott Ivan Kuzmics Padkaljoszinhoz? Más fénytörésben szemlélve a kérdést, elveszi-e végül a meglehetősen hezitáló természetű Ivan Kuzmics Padkaljoszin a jóbarátja által kiválasztott Agafja Tyihonovnát? (Nagyot csalódnék, ha erre nem adna bárki látatlanban is választ.)
Fekete Ernő
170 évvel ezelőtt Gogol egy bonyolult lelki jelenség, a döntésképtelenség feltárására vállalkozott, vallja Ascher a darabról, és nyilván e döntésképtelenség (mai) eredőiről kívánt ilyen formában értekezni. Ebben maga a szerző is a kezére játszik. Érdekes módon minél inkább eltúlozza Gogol amúgy is túlzó karaktereit, annál valószerűbbnek látszik minden szituáció. Nem más ez itt, mint maga az emberi idiotizmus. Az önáltatás és az önáltatástól való félelem káosza. Hezitáló, határozatlan, fellengzős és agresszív figurák sunyi univerzuma. Testi igénytelensége, lelki nyomora… Kínos lenyomat a korról. Vállalhatatlan tabló.
A sérült éntudat, a roncsolt identitás univerzálissá tágított napi valósága.
Igazából maga Gogol teremt alkalmat arra, hogy eltartsuk magunktól s egy lépést hátrálva szemléljük dicstelen figuráit. Ezúttal még ránk se szól, hogy, pardon, nem rajtuk röhögünk, hanem saját magunkon. (Persze, azért tudatja.) Értjük ugyan, értjük azt a fajta – szarkasztikus humorba ágyazott – mélyen gyökerező szomorúságot, amely belengi ezt a fáradt bizonytalanságba süppedt világot (erre rásegít Dargay Marcell zenéje is), de a pitiánerre rajzolt karakterek pitiánerül egy srófra járó elmeállapotával – bár lehet, hogy kéne – nem könnyű azonosulni.
Jelenet az előadásból
Jordán Adél Agafja Tyihonovnája az egyetlen, aki ideig-óráig képes elnyerni a rokonszenvünket. Empátiánkat azzal a nyomorúságos élethelyzettel vívja ki, hogy csupa önáltató, nyomorult lúzer közül kénytelen választani. A többi szereplő praktikusan mind ellenszenves. Elsőként is a kérők. Bezerédi Zoltán nagyhangú Rántottájától Vajdai Vilmos sunyi tekintetű Anucskinján át Keresztes Tamás szerényen rossz külsejű, élveteg tengerésztisztjéig megannyi öntörvényű, kellemetlen karakter. De nem sok megejtő vonást találunk Fullajtár Andrea házmester-stílusú kerítőnőjében, Szirtes Ági lájtosan idegbeteg Arina Pantyelejmonovnájában, Rajkai Zoltán túlpörgő Ilja Fomics Kacskarjovjában és – szomorúan jegyzem meg – Elek Ferenc Sztyepan szolgájában sem. A valóság zord szigorral kiragadott elemei ők.
Szomorú jelentésként egy olyan világról, ahol nem szívesen időzünk.
Jordán Adél, Fekete Ernő
Jordán Adél mellett Fekete Ernő Ivan Kuzmicsa lenne a másik kulcsfigura. De ő csak üldögélni szeret létének romos relikviáin. (Díszlet: Khell Zsolt, jelmez: Szakács Györgyi.) Mintha az összes tárgy ott lenne körülötte, amellyel jelentéktelen élete során valaha is kapcsolatba került. A legyet vadássza néha, amelyik ott ődöng mellette, újságpapírral fenyegeti, mi pedig találgathatunk, hogy lecsapja-e vagy az se sikerül neki…
Közben meg ki-ki eldöntheti, hogy ezen a valószínűtlenül valóságos történeten van-e kedve nevetni.
