Gogol: A revizor / Jászai Mari Színház, Tatabánya
Az alkotók kerülik az aktuálpolitikai motívumokat, mégis húzósan fájdalmas előadás a Jászai Mari Színházé.
Fotók: Prokl Violetta, Jászai Mari Színház
Ki tudja, hogy mióta várt az asszony a kínálkozó alkalomra. Jóhiszeműen úgy gondolja, hogy ezúttal megvesztegethetetlen hivatalnoknak mondhatja el panaszait az isten háta mögötti helység közéletéről. Végre szólhat a Polgármester megvesztegethetőségéről, a város életét ellehetetlenítő panamákról, amelyek az okai lettek a zsákutcába futó életének. Bár erői legvégén jár, a többieknél biztosabb léptekkel közelít Hlesztakovhoz, mert abban reménykedik, hogy most az egyszer meghallgatják.
Olgát, az egyszerű polgárnőt Tankó Erika kevésből játssza sokatmondón két nyúlfarknyi jelenetben. Két villanás elég a színésznőnek egy élet esszenciájához. Tankó ellenállhatatlanul kétségbeesett lendülettel kezdi a monológját. Képletesen szólva, ő a feltartott mutatóujj, egy pillantás a külvilág felé. A megviselt asszony meggyőző erejének bizonyítéka, hogy a pénzéhes Hlesztakov elbizonytalanodik. A hiányosan öltözött test szétesettsége szűnőben. Legalább átmenetileg. Mintha mozdulna Hlesztakovban valami a mélyre rejtett emberből. Tesz a fiatalember egy tétova lépést a panaszos felé. Bár a szélhámost önmagán kívül más nem érdekli, most úgy tűnik, hogy érdeklődést mutat a panasz iránt. De ez csak gyorsan múló megingás részéről.
Az asszony tovább próbálkozik, de rá kell döbbennie, hogy számára Hlesztakov sem kiút. Olga férjét több más gyanús ügylet mellett az tette tönkre, hogy a pályázatokon elnyert pénzekből a Polgármester húsz százalék részesedést kért. Végül a Rendőrkapitánynak (Maróti Attila) kell erőszakkal eltávolítania Hlesztakov közeléből. Olga az egyetlen, aki semmilyen módon nem illeszkedik a korrupt rendszerbe. Ez utóbbinak meg is adja az árát. A második jelenésében, már összeverve, többször is bocsánatot kell kérnie a város vezetőjétől. A zárlatban a háttérben kiterítve látjuk a nőt.
Fehér Balázs Benő rendezése a fentiekhez hasonlóan pontosan kidolgozott szituációkból áll. A verbalitás és a gesztusok bonyolultsága A revizor egyik vonzereje. A Devich Botond tervezte színpadon, ha valami nem biztos, akkor azok a léptek. Fizikai színház ez a javából. Nyikolaj Gogol klasszikusát egy hiperrealista, dimbes-dombos, ragadós légyfogó papíron játsszák a tatabányai Jászai Mari Színházban. Cuppannak és ragadnak, ragadnak és cuppannak a szereplők nehézkes léptei.
Szilágyi Ákos magyar szövegén a rendező jócskán változtatott. Hiába is keressük a szereplők között Oszipot, Hlesztakov szolgáját. Jóval fontosabb ennél, hogy a Gogolnál indokolatlanul hosszú jelenetet, amelyben a helyi előkelőségek lefizetik az ál-revizort, jócskán megkurtították az alkotók. Lehetőséget teremtve ezzel például Dévai Balázsnak, hogy Hlopov iskolaigazgató szerepében inkább a neurotikus fizikuma játsszon, semmint a szavai. Már az is kifejező, amint Dévai állni próbál. Mintha kukacok járkálnának az iskolaigazgató vékony testében; izeg-mozog, a gerince alig tartja az alakját. Az pedig, ahogy affektálva, kényeskedő csuklóval maga elé ejti a Hlesztakov megvesztegetésére szánt pénzt, groteszk összefoglalása a szünet nélkül szorongó és a leleplezéstől őszintén rettegő személyiségének.
A rendhagyó színpad miatt mindenki a szokottnál máshogyan játszik a mozgással. A Hlesztakovot alakító Mikola Gergő olyan akár a lázadó marionettfigura, amelyet már nem a bábművész mozgat. A többieknek a lépés okoz nehézséget. Az örökmozgó Hlesztakov az egyensúlyát keresi. Pörög és forog. Esik és kell. Ebben a változatban a Gogol-komédia figurái közül a kisstílű csaló Hlesztakovnak van esélye a szabadulásra. Hátul kigyulladnak a reflektorok, és hősünk egyszerűen leugrik a légypapírról. Magával viszi a rengeteg zsákmányolt pénzt és az illúzióinkat. A többieknek esélyük sincsen menekülni a ragacsból.
Két színész elsősorban a verbalitásával van jelen. A Polgármesterné (Danis Lídia) zenei megépítésű nagymonológja az egyik olyan pillanat, amikor a jelenkori valóságunk érdesen-karcosan találkozik a színpadéval. Danis a zenei fokozást csinálja prózában. Elképzeli, hogy a lánya tervezett házasságkötésének köszönhetően micsoda életük lesz a fővárosban. Az asszony mindinkább emeli a tétet. Humoros és végtelenül riasztó az áriája. Minduntalan újrakezdi, és a képzelete egyre messzebb szárnyal. Abszurdabbnál abszurdabb szituációkat lát maga előtt, és jelenít meg a közönségnek. A lényeg a Polgármesterné számára a pénz adta korlátlan külcsín teljes megélése.
Kardos Róbert Polgármesterét derült égből villámcsapásként éri a revizor érkezésének a híre. A városi első számú vezető nem lódít túlzottan, amikor önmagáról megszépítve beszél, mert tényleg hiszi, hogy a (lehetőségekhez képest) jól és fedhetetlenül végzi a közfeladatát. Kardos jó ritmusú monológjai legalább annyira nekünk szólnak, mint a társaknak, így működtetve a Gogoltól jól ismert „magatokon röhögtök” motívumot.
Belekerül egy kis időbe, amíg megszokjuk a játék különleges ritmusát. Az alkotók kerülik az aktuálpolitikai motívumokat, mégis húzósan fájdalmas előadás a Jászai Mari Színházé. Belenyugodni látszunk abba, hogy a mindenkori hatalomnak enyves a keze. Tompaságunkat nem mentheti senki és semmi. A zárlatban Vlasz, pincér (Szakács Hajnalka) bejelentése az igazi revizor érkezéséről, nemcsak azért küldi padlóra a helyi vezetőket, mert félnek a számonkéréstől, hanem azért, mert attól rettegnek, hogy még náluk is nagyobb gazemberrel találják szembe magukat. No comment.
Gogol: A revizor – Jászai Mari Színház, Tatabánya, Thália Fesztivál
