Interjú Figeczky Bencével
„A VÉGÉRE KIFEJEZETTEN CSÓTÁNYEMBERRÉ VÁLTOZIK” /” MUSZÁJ ILYESFAJTA MŰKÖDÉST KÖVETNIÜK, KÜLÖNBEN LEMARADNAK”
A 2024/25-ös évadot Totth Benedek fordításában Branden Jacobs-Jenkins darabjával kezdte a tatabányai Jászai Mari Színház. A Guelmino Sándor rendezte Gloria egy New York-i lapszerkesztőség kultúra rovatában dolgozó, javarészt huszonéves újságírók ádáz harcát mutatja be az érvényesülésért. Van itt minden, ami kell: gyakornok; mitugrász asszisztens; kapuzárási pánikos, írói karrierről álmodó másodújságíró; kihasználó főszerkesztő és idegileg kikészült, majd fegyvert ragadó hölgy is.
Figeczky Bence Fotó: Sipos Zoltán
A cuki, de közben tenyérbemászó gyakornok, Miles karakterét megformáló Figeczky Bencével Miles igazságáról és a mostani húszasok vélt vagy valós felszínességéről is beszélgettünk.
Nagyon sokféle műfajban és szerepkörben megmutatkoztál már 2018 óta a tatabányai Jászai Mari Színház színpadán, mióta társulati tag vagy. Van kedvelt műfajod?
A zenés műfaj, illetve a vígjátékok könnyebben mennek, otthonosabban mozgok bennük. Viszont az évek alatt azt vettem észre, hogy gördülékennyé váltak a drámai szerepkörök és anyagok, illetve nagyon élvezem a bennük rejlő kihívásokat és gondolkodásmódot.
És ezt a színház is észrevette, elnézve az elmúlt évadok szerepeit.
Mivel egy vidéki kőszínház műsortervének sokszínűnek kell lennie, ezért nekünk, színészeknek is sokféle műfajban kell helytállnunk. Univerzálisnak kell lennünk. Így lehetőségem volt többféle és fajta szerepalkotásra, megannyi előadásban.
Figeczky Bence
Egy a felszínen könnyednek tűnő, amúgy összetett figurával kezdted az idei évadodat. Találkoztál korábban a Gloria-val?
Az olvasópróbán szembesültem az anyaggal először, annyit tudtam csak, amennyit Guelmino Sándor, a rendező elmondott a szerepfelkérésnél, hogy miről szól, mi a tematikája, mit lát benne és mivel szeretné egy kicsit dúsítani a karakteremet.
Mik voltak az első benyomásaid akár a cselekménnyel, akár Miles -szal kapcsolatban?
Nagyon jól leképezi napjaink átlag dolgozóját és annak mentális állapotát és működését, persze elég sarkosan. Humorba, szatírába csomagolja a történetet, de közben a nézők különböző közegekre, a munkahelyükre, munkatársaikra, osztályközösségükre és saját magukra ismerhetnek. Nem azt mondom, hogy ez mindenféle munkakörnyezetre igaz, de szerintem mindenkinek ismerős valahonnan ez a mérgező, demoralizáló és bomlasztó közeg. Mindenki retteg, előre akar jutni, ennek érdekében mindenki a saját eszközével teszi, amit tesz, jelentősen hozzájárulva ezzel a toxikus környezet fenntartásához. Megfigyelhetők tipikus működések is: van, akit kiközösítenek, van, aki páncélt növeszt, vannak, akik sikeresen lavíroznak. De tulajdonképpen mindenki kishal azokhoz képest, akik felettük állnak a ranglétrán. Ennek a rendszernek az ábrázolása első olvasatra is világos volt.
És van Gloria, aki összeroppan és ennek a folyamatnak áldozatai is lesznek, olyanok is, akiknek semmi közük az ő nyomorult állapotához.
Emberek vagyunk, az alapvető emberi együttélés normáit követjük. Ezért nem teszünk meg a másik embertársunkkal határsértő dolgokat. De amikor bármilyen típusú agresszió, megaláztatás ér bennünket és gyűlnek a sebeink, az deformálja a lelkünket, illetve olyan reakciókat és működéseket szül, ami káros magunkra és saját környezetünkre nézve is. Ennek vannak fokozatai és személyiség típustól függő eszközei. A probléma abban van, hogy ebben az irodai környezetben a mindennapok részét képezik ezek a káros viselkedési minták és elfogadottá válik, hogy itt így kell létezni. Észre se vesszük igazán, hogy milyen károkat okozunk, és hogy milyen károk kínoznak minket. Csak sodródik mindenki és próbálja túlélni a napot. Van, aki egy adott ponton túl nem tudja kezelni ezt a helyzetet és kicsúszik a kezéből az a minimális kontroll, ebből pedig felfoghatatlanul szélsőséges reakció születhet, mint például Glóriánál. Ő olyan, mint a vulkán: ha kitör, akkor mindent elsöpör.
Emiatt a környezeti ábrázolás miatt válik a történet univerzálissá az amerikai nevek ellenére?
Igen, szerintem ez egy globális jelenség. A modern világ társadalmában bárhol láthatunk ehhez hasonló közösségeket.
A látványvilág sokatmondó: minden bútor összenyomható, eltüntethető, szétlapítható dobozokból áll, emellett többször felmerül annak a kérdése, hogy mennyire térül meg egy magazin szerkesztőségében az embertelen mennyiségű, befektetett munka és energia. Szerinted vonható párhuzam a színházi és a Gloria közege között?
Szerintem a legtöbb szakmával vonható párhuzam e kapcsán. Sokszor nem egyenesen arányos a befektetett munka az elismeréssel és az eredményekkel. Az ember egyik legnagyobb félelme, hogy közösségen kívül reked és hogy haszontalan, felejthető, pótolható. Egyszóval felesleges. Ezért próbálnak az emberek néha méltatlan és káros helyzetekben is helyt állni, legyen az emberi, vagy munkahelyi kapcsolat. Szerintem pont ezzel élnek vissza a mai világban. A média, politika és még hosszan sorolhatnánk. Azt táplálják az emberekbe, hogy mindenki pótolható, kicserélhető, dobozolható. Ezek az üzenetek ösztönös félelmet szülnek, ami befolyásolhatóbbá, kezelhetőbbé teszi az embereket. Minden, amit vásárolunk, az eldobható. Régen voltak szakmák arra, hogy ami elromlik, azt meg lehessen javítani. Mára ezek a szakmák kihaltak, mert hozzászoktunk, hogy ha valami nem működik, eldobjuk és veszünk újat. Életünk minden területét behálózza észrevétlenül ez az ősi félelem, ami csapdába csal és kihasználhatóvá tesz minket a fogyasztási szokásainktól kezdve, a párkapcsolatainkon át a munkahelyi környezetig.
Miles a szerkesztőség egyik gyakornoka. A felszínen éppen úgy viselkedik, ahogyan gondolkodik javarészt az X generáció a mai huszonévesekről: a jogok fontosabbak, mint a munka; több fizetést kérnek, de több munkát nem hajlandóak beletenni stb. Te hogyan találtad meg Miles igazságát, miben rejlik?
Arra próbáltunk figyelni a rendezővel, hogy olyan alakot jelenítsünk meg, aki úgy végzi el mások helyett a dolgokat, hogy az különösebben nagy erőfeszítést nem igényel tőle. A környezete több energiát fektet abba, hogy rásózzák az összes feladatot és nekik ne kelljen dolgozniuk. Emellett Miles sokkal több dolgot tud csinálni az irodában, mint bárki más, ahelyett, hogy öli a másikat. Teszi mindezt úgy, hogy rögtön átlátja a szituációkat, de mivel nem konfrontálódik – hiszen nincs tétje, pontosan tudja, hogy ilyen munkakörnyezetben ő biztos, hogy nem marad -, lazábban és gördülékenyebben tudja venni az akadályokat. Ráadásul ő még fiatal, végzős egyetemista, előtte áll az egész élet, sokkal jobb diplomája lesz, mint a többieknek.
Szimpatikus volt neked?
Az elején egy laza, viccesnek, aranyosnak tűnő srác benyomását kelti, aki nem sok vizet zavar és bármit meg lehet vele tenni. A végén viszont kimutatja a foga fehérjét és egy tenyérbemászó csótánnyá változik. Akit, mondjuk, rögtön el is nyomnak (nevet). Egyáltalán nem egy szimpatikus működésű ember számomra, de az tény, hogy talpraesettebb és kompatibilisebb ezzel a világgal, mint a környezetében lévők.
A szatírikus előadás látleletet ad a mai huszonévesekről is, hiszen a darab nyolcvan százaléka fiatal szereplőkből áll. A látlelet szerint elég hervasztó a helyzet, ha már csak a Miles jellemzésedből indulunk ki. Hogyan látod, tényleg ilyen felszínesek, törtetőek, számítóak a mostani huszonévesek?
Ez egy nagyon összetett kérdés. Egy egész generációt szerintem nem lehet így beskatulyázni, de az biztos, hogy teljesen másképp működik és gondolkozik minden generáció. Változik a világ, ráadásul egyre gyorsabban, így látványosabban különböznek egymástól az adott korosztályok is. Az előző érában szocializálódott szüleink világát még az jellemezte, hogy nem volt lehetőségek tárháza. Lassabb és kiszámíthatóbb volt az életük és az a közeg, amiben léteztek. Talán tervezhetőbb is volt. A mi generációnk természetesen még ezt a nevelést kapta, ez a példa volt előttünk. Viszont nekünk kinyílt a világ és belecsöppentünk a kontrollvesztett, vad kilencvenes évekbe.
Azt mondták, hogy tessék, legyünk szabadok, csak nem mondták meg, hogyan.
Mire a felettünk lévő és a mi generációnk átlátta a helyzetet, addigra a hat évvel fiatalabb húgomék teljesen mást tapasztaltak, az alattuk lévők még inkább. Szerintem a mostani gimnazisták, fiatal felnőttek kezdik megfogni ezt a szabadságot, ami 35 évvel ezelőtt ránk szakadt. De szabályok és rendszerek még mindig nincsenek, miközben egyre gyorsabban változik a világ, amivel ők, sokkal inkább lépést tudnak tartani, mint bármelyik másik felettük lévő generáció. Rugalmasabbnak látom őket. Annyi az információ és az inger a mindennapokban, hogyha el akar mélyülni az ember, akkor lemarad. Nincs rá egyszerűen idő. Ezért tűnhet úgy esetlegesen, hogy felszínesebben működnek. A kilencvenes évek generációja megrekedt az elmélyült, két lábbal a földön álló nemzedék és a felhők között lebegő, gyorsan mindent csinálok és akarok, nehogy lemaradjak típusú nemzedék között.
Tehát a „felszínesség” tulajdonképpen a túlélésük kulcsa?
Nem tudom. Illetve azt sem, hogy lehet-e ezt felszínességnek nevezni. Az biztos, hogy a világ változik és mintha egyre gyorsabban tenné mindezt. Az érkező generációk pedig felveszik a fonalat. Minél nagyobb a generációs szakadék, annál nehezebben értjük meg egymást és ez nem új jelenség szerintem. Egy biztos: minden embernek és minden korosztálynak megvannak a saját problémái és nehézségei. A megoldási kulcsaik, habitusuk különbözhet, de az az előadásunkban is jól látszik, hogy nemtől és kortól függetlenül mindenkinek vannak álmai, vágyai és nehézségei, ám ezt mindenki a maga eszközével próbálja menedzselni és elérni.
