Öntyöm-pöntyöm

|

Georges Feydeau és Maurice Desvallières: Egy éj a Paradicsomban / Vígszínház

A hirtelen bekövetkező első szünetben lehet mélázni azon, hogy lehetséges-e, s ha igen, miként lehet egy karikatúrát tovább absztrahálni.

Hajduk Károly, Eszenyi Enikő

Van a nézői csalódottságnak egy változata, mely – több évtizedes büntetőszínházi tapasztalatok alapján – jól kivehető szakaszokra bontható. Első a hökkenet, amikor egy erőtlen pillanat makacsul helyzetként akar továbbélni odafent, bár ez az elszántabbakat akár még föl is lelkesítheti. Második a nyakforgató tanácstalanság, amikor az alkotói szándék, nehezen bár, de sejthetővé válik, csak azt nem lehet tudni, hogy akkor miért nem afelé vezetnek a szálak.  Az állandósuló reménytelenség miatt bekövetkező harmadik szakasz az azonnali menekülés lehetőségének fontolgatása, melyet rendszerint mégis a „tűrj békességgel” állapot ruhatári jegyet szorongató, szájzáras apátiája zár le.

A szórólapon olvasható, hogy „Georges Feydeau egy őrülten vidám univerzum megalkotója. Méltán büszkélkedhet azzal, hogy három órán keresztül folyamatosan kínozza nevetéssel nézőit.” Ez meglehet. Sőt. Voltak és lesznek is rekeszizmot próbáló Feydeau-előadások. De hogy ez a mostani nem ilyen, az egészen biztos. Pedig sokan dolgoztak az életre keltésén.  A rendező, Michal Dočekal hozta magával a díszlettervező Martin Chocholoušeket, a jelmezeket tervező Sylva Zimula Hanákovát, s egészen friss mű a zeneszerző Michal Novinski muzsikája.

A francia szerzőpáros által alkotott, a párizsi Théâtre des Nouveautés-ban  L’Hôtel du libre échange címen, 1894 decemberében bemutatott vaudeville azonnali sikert aratott, majd Free Exchange Hotel címen kezdte bejárni a világot. 1957-ben Hotel Paradisóként jelent meg a Broadway-n, 1966-ban ezzel a címmel készült belőle film, Gina Lollobrigida főszereplésével, s öt évvel ezelőtt volt siker Bath Királyi Színházában, A Little Hotel on the Side címmel. A képlékeny, három részes bohózat vígszínházi bemutatója, tán épp ezért, szakértői konzíliumot igényelt. A szövegkönyvet négyen készítették: Michal Dočekal, Závada Péter, Mátrai Diána Eszter és Vörös Róbert.

Fotók: Dömölky Dániel

A cselekmény maga – mint Feydeau-nál általában – a darabban „öntyöm-pöntyöm”-ként emlegetett szerelmeskedés előkészítése és meghiúsulása, míg „a parti diszkrét hancúrba csap át”.  Három párocska keresztezi egymás éjszakáját: Zseton, az építész (Hajduk Károly), ki unja feleségét, Marie-t (Gilicze Márta), randevút tervez a sótlan mérnökember, Kujon (Seress Zoltán) elhanyagolt feleségével, Mignonnal (Eszenyi Enikő), mialatt Jolán (Szilágyi Csenge), a szobalány, sikerrel oldja meg Maxim, az unokaöcs (Ember Márk) szerelmi beavatását. Zavaró tényezőként időnként átvonul a színen a szállást kereső Mathieu (Kern András), a három, szépen fejlett lányunokáját (Kopek Janka, Puzsa Patrícia, Réti Nóra) magával hurcoló ügyvéd. Az őrület a harmadik felvonásra szépen kivirágzik, a ki tudja, merre kóválygó Marie még bongyor szakállkát is növeszt, mire visszatér, s végül Sasszem rendőrfelügyelő (Lukács Sándor) is visszaszédeleghet kiskertjébe, tököt termeszteni.

Talán, ha rögtön a harmadik felvonással kezdődne a játék, könnyebb lenne. De ez nem lehetséges. Mikor a konferansziéként működő szállodaigazgató (Karácsonyi Zoltán) megjelenik, nem lehet benne nem fölfedezni a porondmestert. Ohó, tehát cirkuszban vagyunk. Zseton zakója Harlekin rombuszmintás kabátkáját idézi, s mivel tudtunkra adják, hogy 1910-ben járunk, meg se lepődünk, amikor pompásan megépített jelmezekben, protézissel megsegített, bögyös-faros asszonyok, furaparókás férfiak, a századelő izmusainak bábok által ihletett színházi világát idézik elénk. A majdnem üres színpad kíméletlen tágassága alatt azonban szinte elvész a játék. A szobáknak képzelendő üvegkalickák meg csak akadályozzák a mozgást.

Kezdetben jó ötletnek tűnhetett, hogy ez egy olyan bohózat lesz, ahol a műfaj jelképét, a ritmusra járó, csiki-csuki ajtókat kiiktatják, azt a viccet játszva, hogy egyáltalán nincsen ajtó, csak tér, s egy egyszemélyes zajbrigád szolgáltatja az effekteket a mozgások alá. Problémák esetén pedig olyan bensőségesen szólhatnak a közönséghez, mint egy kabaréban. De a poénok keservesek, s inkább közönségesek, mint szellemesek. A túlmagyarázott jelmezek viselői egyre inkább a commedia dell’ arte stílusában kezdenek mozogni, s a hihetetlen fordulatok is ezt a stílust erősítik. A hirtelen bekövetkező első szünetben lehet mélázni azon, hogy lehetséges-e, s ha igen, miként lehet egy karikatúrát tovább absztrahálni.

Az általános gondatlanság miatt nem lehet tudni, poénnak szánják-e a „le se bagóz” kifejezést a „rá se bagóz” helyett. Ha poén, akkor hiányzik egy szünet a mondat közepéből. Más: viccből mutatják be a kísértetvadász építészt az egészségügyi minisztérium képviselőjeként, vagy elfeledték, hogy ki is ő? És még: a bohózati dadogás rendkívüli színészi koncentrációt igénylő hatáselem. De olyat, hogy valaki „szótagra” dadog, vagyis nem hangképzési görcsei vannak, hanem mint Mathieu, csak úgy takaréklángon ismételget egy-egy fél szót, olyat az életben nemigen észlelhetünk, s ez színpadon se mulatságos.

Jelenet az előadásból

A harmadik részben már érzékelhető a cseh vendégalkotók színházi öröksége. Talán el akarták hozni Voskovec és Werich „vad fantázia színházának” jegyeit, „bolond bohózatot” és „abszurd mesét” játszva nekünk. Csakhogy azokban a hajdani V+W produkciókban, melyekhez a nagyszerű Jaroslav Ježek szerzett zenét, igazi kapcsolat született a játékosok és a nézők között. S tudható, hogy még az utódokra maradt kabaréváltozatok alatt is nyögésig nevet a közönség. Ha pedig a költészet felé fordulunk, ihletőnek ott van példának Karel Čapek szépséges vándorcirkuszi opusza, A végzetes szerelem játékai. Megjegyzendő, hogy az előadás versszövegei megformáltságban messze az alapszöveg szintje fölött vannak, s bár a dalok dramaturgiai elhelyezkedése véletlenszerű, legtöbb esetben jó hallgatni őket.

Az alkotók Jiří Menzelnek ajánlották a produkciót, hisz Menzel szerette, s színészként is, rendezőként is művelte ezt a műfajt. Letiltásának évei alatt például egy kültelki művelődési házban rendezett egy másodpercre kidolgozott „Ugyanaz, hátulról”-t, de úgy, hogy a nyelvet nem értők is hasukat fogták a nevetéstől. A prágai Činoherny Klub szűk színpadán pedig tizenhat éven át játszotta akrobatikus biztonsággal O’Casey darabjának hősét, a Nőtlen urak panziójában. Ha valaki kérné, mind Hajduk Károly, mind Seress Zoltán alkalmas volna nagyobb igényű feladatra, s Eszenyi Enikő is többet bírna, hisz remek komika, s igen jól áll neki az érett asszony figurája.

De ebben a nehézkes bohózatban is van pár pillanat, amikor váratlan varázslat születik. A koreográfus Góbi Ritának azt mondhatták: kellene valami mozgás a három, szép vöröskének, akik unalmukban boszorkányszombatot játszanak a garniszállóban. S nincs az a szinkronúszó báj és pontosság, ami vetekedne a megszületett, rövidke jelenet kecsességével. Ez szép, könnyed és emlékezetes. Ha nem is Menzelnek, de talán Alfons Muchának lehetne ajánlani, tisztelgő szeretettel.

CÍMKÉK: