Perbe kívánok szállni…

|

…a színikritikai gyakorlattal

Részlet Gáspárik Attila A színház kiterjedése című, decemberben megjelenő kötetéből.

szeged-gasaparik

Gáspárik Attila

Pár napja temettük Marosvásárhelyen Jánosházy Györgyöt. Kilencvenkét évesen hagyott minket magunkra. Költő, szerkesztő, kritikus, rendező, tanár és fordító. Temetése után leemeltem a polcról az 1969-ben megjelent Rím és rivalda kötetét. Idéznék a Színház élő lelkiismerete című írásából: „Mi szükség van a színibírálatra?” Ha el akarunk igazodni színikritikánk problémái közt, tisztán akarjuk látni még lerovatlan adósságait és legsürgősebb feladatait, amelyek saját legsürgősebb feladataink – ez a legbiztosabb Ariadné-fonal.

Nem azért vetem föl ilyenformán a kérdést, hogy ürügyül használjam elcsépelt közhelyek elismétlésére.

Ellenkezőleg.

Perbe kívánok szállni színikritikai gyakorlatunk néhány közhelyével. Tévedés ne essék: nem megfogalmazott közhelyekről van szó, hanem a napi sajtógyakorlatban – tunyaságból, nemtörődömségből vagy hozzá nem értésből – szokványossá vált jelenségekről, melyek a hazai magyar színibírálatunk egy részét a provincializmus jegyeivel csúfítják el, és óhatatlanul kárára vannak színházi kultúránk továbbfejlődésének.

… A napvilágot látó színibírálatok egy része üres szócséplésben merül ki: mellébeszélés, néha öncélú szellemeskedés vagy meddő műveltségfitogtatás, olykor-olykor pedig tetszetős eredetieskedés: impozáns hangzású szavakkal „tudományosra” színezett, ad hoc „elméletek” bevetése igyekszik leplezni vagy feledtetni…

Tovább is idézhetnénk Jánosházy negyvenhat (46) éve megjelent szövegét. A cikk nagy része a mai napig is aktuális, és nem csak a romániai magyar színibírálatra érvényes. A továbbiakban személyes véleményemet próbálom megfogalmazni a kritikáról. Nem fogok idézni, nem fogok hivatkozni a színháztudományi írások legújabb eredményeire.

Sok éve élek a színházért és a színházból, de mind a mai napig fokozottan érdekel, amit a színházról írnak a lapokban, könyvekben, internetes fórumokon. Véleményemnek sokszor hangot adtam, és a jövőben is ezt teszem.

Hiszem, hogy a színházkritika, a bírálat színházi kultúránk része. Jánosházyt parafrazeálva: perbe kívánok szállni a színikritikai gyakorlattal, annak ellenére, hogy tudom, csakis én húzhatom a rövidebbet.

A rendszerváltás utáni periódusban a színikritika, a színibírálat nagy változásokon ment keresztül.

Nem szeretnék részletekbe menő analízisbe bonyolódni, mert célom ezzel az írással a saját színházi gondolataim, értékeim mentén valamiféle elvárást megfogalmazni. Igen, olvasója és fogyasztója vagyok a színházi irodalomnak, vagyis a színházról írt írásoknak, és már csak ezért is feljogosítva érzem magam, hogy elvárásokat fogalmazzak meg.

No hadd lám, mennyit ér a walesi tartomány. Az én kérésem, óhajom, nagyon egyszerű:

Szeretném, ha a ma kritikusa, színibírálója megfogná a közönség kezét, és felhozná az első emeletig, és a színház kezét is megfogná a harmadik vagy a negyedik emeleten, és lehozná az elsőre, ahol a közönség van.

Szeretném, ha kapocsként fungálna alkotó és befogadó között,

alázattal, szakmai tudással, humorral, szeretettel, alázattal (tudom, hogy ezt már leírtam, de nem lehet elégszer emlegetni).

Szeretném, ha segítene a nézőknek tájékozódni, a színházaknak tükröt tartani.

Ha ilyen egyszerű, miért nem ez történik?

Ennek sok oka van. Az egyik a már említett kiváltságosnak vélt hozzáállás.

Nézzünk pár gyakorlati okot:

Hol az a hely?

A romániai magyar nyomtatott sajtóban a színikritika, kevés kivétellel, a legjobb esetben is, megtűrt műfaj.

Nincs benne pénz.

Olvasóközönséget nem vonz, ezáltal a támogatók sem jönnek. A lapvezetők nem fizetnek kiszállásokat, színházjegyeket…

Magyarán: a költségeket általában a színház intézménye állja.

Hogyan lehet kritikusan írni arról, aki a cechet fizeti?

Általában minden kisvárosnak megvan a maga színházról-írója, aki tegeződik minden színésszel és rendezővel. Jár neki két jegy és pár szendvics a bemutató után.

Langyos szimbiózisban élnek egymással színház és ítésze.

Semmi kockázat.

Sajnos, a Kárpátok bércei alól nézve a nagy pannon alföldön sem különb a helyzet.

Kicsi a tér és belterjes.

Pénz ott sincs semmire, legalábbis a médiának, hogy kifizessen egy színházjegyet, egy kiszállást.

A jobb időket megért színházi lapok pár százas példányszámban várják a végső kivéreztetést.

De tegyük fel, lenne hova írni.

Ki legyen az, aki ír?

Nos, akkor még egy példa. Nemrégiben felfigyeltem egy jobb tollú újságíróra. Színházról írt, egészen eredeti megközelítésben. Rákerestem, kiderült: egyetemista.

Annál a színháznál, ahol dolgozom, a marketingosztályon jó tollú, színházhoz értő munkatársat kerestünk, megfordult hát a fejemben, hogy „megszólítom”.

Aztán meggondoltam magam. Olyan kevés a jól író fiatal, most miért akadályozzam a fejlődésében.

Pár hét múlva hallom, hogy leszerződtette egy színház irodalmi titkársága. Már-már temettem az alig megszületett kritikust, amikor láttam, hogy színházi alkalmazottként továbbra is írja a színibírálatokat.

Pár igen rosszul sikerült Facebook-vita során kiderült, hogy a színházi kritikát meghatározó, determináló vélemények szerint: állásban lenni egy színháznál, és közben bírálatokat, fesztiválkrónikákat írni – nem összeférhetetlen.

Alaposabban megnézve, hogy kik írnak tájainkon a színházról, kiderült, hogy nem elszigetelt jelenség, hogy egy színházi alkalmazott ír, beszél, tévéműsort készít, mint szakértő. „Hiszen olyan keveset fizetnek az írásért, abból nem lehet megélni” – vélik sokan.

Nem kommentálnám ezt az utóbbi megjegyzést; egyszerűen elfogadhatatlan. Nos, rá kellett jönnöm arra, hogy kis hazánkban nagyon kevés a magyar nyelven író főállású kritikus. A színibírálat-írás általában csak egy kis mellékes kereset.

Segíti ez a fajta színikritika a színházakat? Lendít valamit a nézők művészi kultúráján?

Ettől azonban a színházaink nem esnek kétségbe. Sőt.

gasparik-borito-01

Mit tehetnek a színházak?

Szép, tetszetős, színes brosúrákat jelentetnek meg magukról, amelyeket általában ingyenesen osztogatnak a nézőknek.

Benne az „önfényezés” minden formájával hirdetik nagyszerűségüket. A Facebookon külön oldal, a YouTube-on külön csatorna. Ugyanakkor szakszerű, értő, beavató kritikák hiányában maguk a színházak folyamatosan próbálják a közönségnek elmagyarázni a jelenkori színház jelenségeit. Kulisszajárásokkal, nyílt napokkal, előadások utáni közvitákkal.

A karaván halad, a kutya felkéredzkedik a szekérre. Így nehéz lesz…

A nézők előbb-utóbb megérzik, valami nem stimmel.

Arról még nem is szóltunk, hogy tájainkon a nyilvánosság széles körben megkerüli a nézőszámokat, a színházi jelentések nyilvános megtárgyalását…

Ennek egyenes következménye a színházművészetünk gyenge sajtónyilvánossága. Megfelelő, tárgyilagos és erős sajtó, illetve médianyilvánosság hiányában a politika a legsikeresebb színidirektorokat is az ötvenes évek stílusában nyírhatja ki, illetve a legügyetlenebb középszerből pillanat alatt „királyt tud csinálni”.

Van még a színházról íróknak egy szűk rétege, akik az irodalomelmélet legújabb kutatásait átvetítik a színházi jelenségekre. Nem előadásokat látnak, hanem reprezentációt, nem kritikát írnak, esetleg reflexiót… Első számú ellenségük a közérthetőség. Egymásnak írnak és fanyalognak.

*

Összegezve: biztos vagyok benne, hogy egy egészséges néző- és színházbarát kritikával a megtermelt színházi értékek több nézőhöz jutnának el. Abban az esetben, ha a színház nagyobb nyilvánosságot kapna, a színdarabírók is motiváltabbak lennének.

Több új és jó szöveg több színészt, rendezőt ihletne…

Több néző és a fontos előadások vonzanák a támogatókat, a több néző és több támogató megmozgatná a lapok, az internetes felületek fantáziáját…

Jaj, olyan egyszerűen hangzik. Talán valamilyen párbeszéddel kellene kezdeni, de nem színházak által fizetett vitavezetők részvételével. Hanem semleges helyen, semleges körülmények között. És ez ma kivitelezhetetlen, határon innen, határon túl.

Zárjunk Jánosházy Györggyel:

dobb

Jánosházy György

„Nem, a műbírálat igazi feladata nem a kész műalkotás ‘jobbítása’, amint a közönség felé sem az a rendeltetése, hogy a verseskönyv olvasóját, a színház-, tárlat- vagy hangverseny-látogatót megfossza saját véleményétől, és helyette a kritikus véleményét erőszakolja rá. A kritika: segítség az önálló véleményalkotásban.

A kritika tükör az alkotónak, amely sok-sok önálló véleményből áll össze.”

Gáspárik Attila, színész, rendező, egyetemi tanár, jelenleg a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója

Eddigi kötetei: Kovács György 100.

Megszületett Kolozsváron 

 

Gáspárik Attila A színház kiterjedése című kötetének bemutatója  2016. december 8-án délután 5-kor lesz Budapesten, az Írók Boltjában

CÍMKÉK: