A tagadás szelleme
Gábor Miklós, a korszakos színész, a legendás Hamlet, az egykori hadi szökevény, és a Nemzeti Színház párttitkára, aki képes volt magából ugyanúgy kiábrándulni, mint a világból, de képes volt a megújulásra is, 100 éve született.
Fotó: Fortepan, Szalay Zoltán
Amikor én voltam Hamlet, azt a grundon focizó fiúk is tudták, akkor még ennyire fontos volt a színház, mondta nekem egyszer. Majd a rá oly jellemző gunyoros mosollyal, egy legyintés kíséretében hozzátette, „minket azóta már elfelejtettek”. Ezalatt a szintén kitűnő színészt, a második feleségét, Vass Évát is értette, aki férje halála óta meglehetősen visszavonultan él. Ahogy már Gábor Miklós is ezt tette utolsó éveiben, jobbára begubózott a Katona József utcai, emeleti, polgári lakásukban, ahol leginkább írt és írt. Örökösen meg akarta fejteni magát, a világot, no és persze a színházat, amitől, legalábbis a gondolataiban, a haláláig nem tudott persze szabadulni. Könyvbe formálta az emlékeit, nyűglődött a múlton, filozofált, elméleteket farigcsált, tudatosan is kivonta magát a forgalomból. Nem lett mérges öregúr, inkább rezignált bölcs értelmiségi, akinek már nem volt különösebben fontos, hogy szerepeljen, hogy elismerjék. Egyszer nevetve mesélte nekem, hogy valami kitüntetést kapott, de ezt a rádióból tudta meg. Nem ment ugyanis el, hogy átvegye, mert a neki küldött levélben csak annyi szerepelt, hogy meghívják a díjátadóra. Nem tudatosították, hogy ő is kap valamit, az meg aztán végképp nem érdekelte, mit kapnak mások.
Nem izgatták különösebben a földi hívságok sem, a hozzá hasonló formátumú színészek leginkább budai villákban laktak, egyre jobb autókban feszítettek, őt pedig nem zavarta, hogy Trabanttal jár, amiben azért az ország egyik legnagyobb színészeként elég anakronisztikus látványt nyújtott. És mégis illett hozzá. Szeretett dicsekedni a puritanizmusával, de sok tekintetben tényleg az is volt.
Sérülékeny volt a végtelenségig, és ez már gyerekkorában is így volt. Nyilván védekezésként is, nyolc-kilenc éves koráig szopta, ahogy ő mondta, dudlizta a hüvelykujját. Hétéves lehetett, amikor belepistult egy nála néhány esztendővel idősebb lányba. Az apja, aki le akarta szoktatni a dudlizásról, egy társaságban, ahol ott volt ez a lány is, elmesélte, hogy még mindig szopja a hüvelykujját. Ez a rettenetes élmény beleégett, ahogy az is, hogy egyszer, amikor kinevették, úgy az öklébe harapott, hogy alig tudták a fogait levenni a kezéről. A dudlizást egyébként beleépítette III. Richárd alakításába.
Szabó István Apa című filmjében
Rajzolt és elég hamar novellákat is írt. De apja zalaegerszegi mozijában temérdek színészt látott, olyan akart lenni, mint például Clark Gable, és a színészetet tartotta a legközvetlenebb sikernek, azt hitte, valamennyi művészet közül ez a legfelületesebb, így a legkönnyebb út. Tetszeni akart az embereknek, aztán később elmorfondírozott rajta, hogy valószínűleg a tetszeni vágyás is a védekezés egyik formája.
Közel sem lett olyan könnyű az útja, mint ahogy elképzelte. Már kereszténynek született, de az apja kikeresztelkedett zsidó volt. Az akadémia után rögtön a Nemzetibe szerződtetik, de egy hónap múlva kirúgják, amikor kiderül, hogy az apja zsidó. A Madách azért szerződteti, de fél év után ott is közlik vele, hogy nem léphet színpadra. Abban szerencséje van, hogy nem munkaszolgálatra viszik, de behívják katonának, a tüzérosztályhoz kerül, aztán egy alkalmas pillanatban négy bajtársával együtt átszöknek a szlovák partizánokhoz, akik viszont berakják őket a magyar hadifoglyokhoz, ahonnan a németek szabadítják ki, akik azonban rögtön átadják a magyaroknak, akik haditörvényszék elé állítják. Úgy ússza meg a dolgot, hogy azt hazudja, a szlovákok elfogták őket. Ez így elég elképesztő, kis kelet-közép-európai abszurd. Olyan keserű élettapasztalatot, kiábrándultságot jelent, ami indokolttá teheti, hogy minden erejével hinni akar, és hisz is a kommunizmus eszméjében. A Nemzeti párttitkára lesz, ezzel nyilván többeknek árt, eljátssza Sztálint, e szerepe és a hamarosan megkapott Kossuth-díj között minden bizonnyal jókora az összefüggés. Képzelhetni, hányan néztek rá ferde szemmel.
Nagy Imre rádióbeszéde villámcsapásként érte, ekkor eszmélt, jött rá, hogy nem látott tovább az orránál. Ekkor esett le a tantusz. És nagyon szomorú eredményre jutott a saját jellemét, gondolkodását, képességeit illetően. Rájött, hogy egyszerűen nem akart olyan dolgokat látni, amelyek kiszúrták a szemét. Visszamenőleg nem hitte el magának a saját korábbi jóhiszeműségét. Arra a következtetésre jutott, hogy végül is jólesett ítélkeznie mások felett, hogy a másokról alkotott gonosz véleménye sértődöttségéből eredhetett. Később, amikor időnként megkérdezték tőle, nem akar-e színházat igazgatni, rendre arra hivatkozott, hogy ő leszerepelt maga előtt vezetőként.
A Hamlet címszerepében
A Madách Színházban bemutatott Hamletje valószínűleg azért is lehetett korszakos jelentőségű, mert az alakításába sokan látták bele a maguk csalódottságát, meghasonlottságát, bűntudatukat, elszántságukat, akár a levert forradalmat. Hasonlatosságot érezhettek a szituációval, amibe Hamlet kerül, aki nem tud azonosulni azzal a helyzettel, amiben van. Ez érvényes lesz Gábor pályájára is, mindössze a Hamlet körüli néhány évet, és a Kecskeméten töltött pár esztendőt nevezte meg, amikor arról beszélt, hol, mikor érezte jól magát, azonosult a teátrum törekvéseivel. Kecskeméten nagy-nagy szerepe volt a Don Carlosban Fülöp király, amivel a pesti vendégjátékon is hatalmas sikert aratott. Ruszt József rendezte. Miatta ment a Madáchból Kecskemétre, izgatta egy egészen másfajta színházcsinálási mód. Jellemző történet, hogy a próbákon Ruszt azt mondta neki, üljön le a földre, mire ő azonnal rávágta, hogy egy király soha nem ül le a földre. Erre Ruszt riposztozott, hogy ugyan már miért ne ülne, egy király csak a színpadon nem szokott leülni a földre, ezek a rossz konvenciók. Ezzel is segített Gábornak átértékelni a színészetét, ami póztalanabbá vált, megszabadult a modorosságaitól, ismét hatványozottabban előbújt az amúgy mindig is benne meglévő gyermeki lelke, a kecskeméti időkre szárnyalássá vált számára a játék. Akkor éreztem ezt még nála, amikor ugyancsak Ruszt rendezésében, Zalaegerszegen, Az ember tragédiájában Lucifert adta, ballonkabátban, fején fekete kalappal, óriási kedvvel, utánozhatatlanul ironikus mosollyal gonoszkodott, afféle értelmiségiként tett fel nyugtalanító kérdéseket. Fenemód közel állt hozzá ez a szerep, azt hiszem, sok tekintetben ő maga is a tagadás szelleme volt.
Családi fotó, anno
Értelmiségi volt ízig-vérig, utolsó időszakában időnként azt gondoltam, túlelemzi, túlagyalja a szerepeit, és ettől nem mindig annyira elementáris, mint amit megszoktunk tőle. De amikor például a Játékszínben, Eörsi István Az interjú című darabjában, az idős Lukács György filozófust alakította, akkor aztán igazán csillogtathatta az intellektusát, Törőcsik Mari és Koltai Róbert oldalán, Babarczy László rendezésében. Aztán tán utolsó színpadi szerepében, A macska és a kanári című helyes krimivígjátékban, ugyancsak a Játékszínben, megmutatta, hogy tud ő lazán bolondozni is, ha erre van szükség. Mert persze amúgy mindent tudott a színházról, többször rendezett is, és aztán már inkább csak írt, írt és írt. Rezignálttá vált. Némiképp önként vonult ki a szakmából, az életből, már könyvekben akarta átadni a tudását. Az ő és első felesége, Ruttkai Éva lánya, Gábor Júlia és férje, a kiváló színháztörténész, Szigethy Gábor, aki rendezett is most egy emlékkiállítást a Madáchban, gondozza a hagyatékát.
Nagy, korszakos színész volt.
