Független Színház – Falunap
A Független Színház nevelő és érzékenyítő előadásainak hitelét az is biztosítja, hogy javarészt cigány származású színészek beszélnek a saját népük problémáiról, a saját tájszólásukban és nyelvhasználatukkal.
Fotó: Független Színház
Őszinte és sokrétű előadással lepte meg a Független Színház társulata a karanténból szabadult, kultúraéhes nézőket. A Falunap című előadás keretében a Gellérthegynek álcázott faluban, Láposon vezették a közönséget körbe. Ahogyan az ajánlóban olvashatjuk, helybe hozták a magyar falut. Ahol, persze, minden jó és szép, ahol betartják a járványhelyzetnek megfelelő előírásokat, és minden rendben van és fejlődik. Vagy mégse.
A főként a cigány identitást, a cigány hősöket előtérbe állító és az etnikum problémáival érzékenyen foglalkozó társulat előadásának műfaja különleges és sokat ígérő. A Balogh Rodrigó rendezte túraszínház keretében állomásról állomásra végigjártuk a községet, valamint bepillantottunk lakói életébe. A kezdetben gasztro -, később nyomorturizmus folyamán sajtot kóstolhattunk, persze nem ingyen, valamiből meg is kell élni. És limonádét is kortyolhattunk az utcán, amely ama nemrég létező citromgyár terméke, amely gyár kormányzati támogatással valósult meg a faluban.
Keserű iróniával és lappangó dühvel átitatott jeleneteken keresztül nézzük végig a túlélésért folytatott mindennapi harcokat a fiktív, magyarországi faluban. Illés Márton precíz dramaturgiai munkájának is köszönhető az előadás tragikus érzete. Ám itt a darab mély szomorúsága és revelatív ereje abban is rejlik, hogy csupán a nevek kitaláltak, a szituációk és az embertípusok nagyon is itteniek és valóságosak. A színészek – közvetett módon – finoman arcul csapják a fővárosi elitet, és erősen megkérdőjelezik annak „csak akarni kellene” attitűdjét, amellyel általában viszonyulni szokott az ilyesfajta, peremvidéken tengődő települések lakóihoz.
A Független Színház nevelő és érzékenyítő előadásainak hitelét az is biztosítja, hogy javarészt cigány származású színészek beszélnek a saját népük problémáiról, a saját tájszólásukban és nyelvhasználatukkal. A Falunap esetében sincs ez másként. A főszereplő Mara, Lápos egyik fő uzsorása, aki a „vagy én falok, vagy engem falnak” elv alapján, a maga módján tisztességesen és engedékenyen vezeti üzletét. Lovas Emília már korábban is számot adott színházi eszköztárának sokféleségéről. Marája egyszerre kelt bennünk sajnálatot, megbánást, rémületet és bűntudatot. Lovas nem tol túl semmit, sem a falu fő beszerzőhelyeként, sem anyaként. Érzékenyen és értően van jelen a Gellérthegy minden pontján. A fia felneveléséért küzdő anya és az őt, valamint a körülményeket meggyűlölő fiú – Pászik Christopherrel közös – jelenete akár egy külön drámapedagógia foglalkozást is megérne. Az előadás egyik kulcsjelenetéhez méltón erős, sűrű, szuggesztív, de nem szájbarágó.
Pászik – amiként Lovason kívül a többi alkotó – többféle szerepben is feltűnik. A komoly és a dühösen kifakadó ifjút oly könnyedén cseréli le pillanatok alatt a turistákat vezető, velük pénzért szelfizgető szeleburdi suhancra, mint más a fogkeféjét. Balogh Orsolya nagyjából hasonló „asszonyi” karaktereket formál meg, mégis, megfelelő színészi érzékével kellő mértékben ad szerepeinek egyéni hangot és arcot a nagy, közös halmazon belül. Kőszegi Judit Évikéje szívfacsaró és pulzusnövelő.
Talán Csányi Dávid olykor agresszív, máskor pofátlan alakításai egysíkúak kicsit, bár kétségkívül élettel teliek és helytállóak. Amiként Stubnya Béla dörzsölt Viktorja is izgalmasabb és ellentmondásosabb figura, mint az általa alakított polgármesteré.
Egy-két szerkezeti felvetés merül fel csupán a tartalmilag kifogástalan darabbal kapcsolatban. Bár a Gellérthegy részei adta rusztikus környezet erősen hozzátett a jelenetek értékéhez, talán túl nagy területet jártunk be ahhoz képes, hogy mindvégig egy kicsi faluról van szó. A nagy és tágas Gellérthegyen egy szűk, kis kör kijelölése és annak bejárása még inkább érzékeltette volna velünk a község mélyszegénységét és nagyvilághoz való kapcsolódás hiábavalóságát.
Noha kezdetben turistaként és közvetlenül viselkedtek velünk a színészek, ez a fajta interaktív nyitás az előadás közepére teljesen elhalt, a közönség megmaradt a tábla után vonuló turistacsoportnak. Ugyanakkor az interaktív nyitások is inkább ál-interakciónak, mintsem valódi provokációnak tűnnek. Noha a gyaloglás eleve nem a szokványos pozíció elfoglalására ösztönzi a nézőt a darabban, az álközvetlenség így is a megszokott passzivitás kényelmében, a komfortzónájában hagyja a nézőt, akárcsak a színházban, ülve a nézőtéren.
A lezáró jelenetben Mara, miután eltüntette a börtönből visszatérő konkurenciáját, felénk fordulva kifakad, hogy mostantól még annyira sem lesz jófej, mint eddig, kőkemény és zsarnok lesz, mert hát nekünk ez kell, és mi tettük azzá, amivé most válik. Nekünk, mint kukkoló, semmit nem tevő turistáknak vagy mint kihasználó és a Marától kért kölcsönökbe kapaszkodó falulakóknak kell ez? Vagy mi, mint fővárosi lakosság tettük Marát azzá, amivé lett? Annyira váratlan ez a fordulat, hogy sok nézőn látom a döbbenet, az értetlenség, a bűntudat jeleit. Az előadás leszúrja a közönséget úgy, hogy közben nem tisztázza annak szerepét. De lehet, mindhárom igaz ránk, döntsük el, éppen melyiket érezzük a magunkénak?
A túra vége szó szerint eszem-iszommal zárul. Bor és házi készítésű gulyás. Ideális feloldása az előző, felfokozott hangulatú, letorkolós szituációnak, és stílusos befejezés Balogh Rodrigó gasztro-túraszínházának. Mindenki feloldódva beszélget, koccint, merít a kanállal a Verejték utca tetején, de remélem, a Láposon megéltek nem csúsztak le a borral és a jó falatokkal együtt a torkunkon át a mélybe…
