Franz Kafka: A kastély / Vígszínház
Hát van itt valami kastély? Kérdi magában, hogy aztán teljes mellszélességgel álljon bele a földmérő szerepkörébe. Bodó Viktor előadása azt keresi Kafkában, ami már-már arcpirítóan aktuális benne. Ebből szálazza ki azt, ami a legdurvábban hat az érzékeinkre. Ami a legdurvábban időszerű.
Fotók: Dömölky Dániel
Ne feledjük Kropotkint.
Franz Kafka elhíresült naplóbejegyzése a decentralizált társadalom eszméjét valló orosz anarchista hercegre utal és legalább olyan ködbe burkolózik, mint magának Kafkának, a 20. század kultikus írójának művészete. Jótékony köd ez. A befejezetlenség, a lebegtetés, a kapaszkodók nélküli lét, az ismeretlentől való páni félelem költészetét prózába sűrítő Kafka ugyanis pontos ismeretekkel rendelkezik az irodalom természetéről. A formáról, amely csak rendszerben működik. Fölrúghatja ugyan önnön szabályait, de önmaga konstruálta rendszerben képes csak felfedni létezésünk rendszertelenségét.
A kortalan labirintus, amely modernkori létünkre utalva burjánzik el a Vígszínház színpadán (díszlet: Schnábel Zita), K, a földmérő kalandjainak színtere. Le-föl másznak, ugrálnak rajta, főként a K-t megformáló ifj. Vidnyánszky Attila, kinek atletikus képességei mitsem változnak. Ez a K amúgy a legenda szerint fölmérni érkezik a kastélyba, ám a valóságban (értsd: Kafka regénye) mintha maga se tudná, mi végre van ott.
„Milyen faluba tévedhettem? Hát van itt valami kastély?”
Kérdi magában, hogy aztán teljes mellszélességgel álljon bele a földmérő szerepkörébe. Bodó Viktor előadása azt keresi Kafkában, ami már-már arcpirítóan aktuális benne. Mondhatni a bőség zavara. Ebből szálazza ki azt, ami a legdurvábban hat az érzékeinkre. Ami a legdurvábban időszerű. Miközben K a disztópikus ácsolatban ide-oda tornászik, a falu fölött álló kastélyba telepedett rejtélyes hatalom felügyeli. Ahogy a kafkai szöveg, Bodó sem fedi fel ennek a hatalomnak a kilétét (ez a lényeg benne, a felfedhetetlenség), de pontosan körvonalazza. Már-már a bőrünkön érezzük. A K sorra járta falubéliek viselkedése, gesztusai, sárba ragadt, reflektálatan, zsigeri durvasága leplezetlenül árulkodnak róla. Innentől ami a csövön kifér. A macskának kinéző macskacsirke húslevesbe aprításának látványos aktusától kezdve a kocsmárosné megtévesztően valósághű műanyag csöcsein át a mocskos külsejű Olga (Kovács Patrícia) szexuáléhségének aprólékos gesztusrendszeréig kidolgozott részletek uralják az előadást.
Például a frufru.
A bőrkabátos K frufruja (jelmez: Nagy Fruzsina, Pattantyus Dóra) legalább olyan közvetlenséggel beszél az önazonosságát vesztett K alárendeltségéről, társadalmi kiszolgáltatottságáról, permanens üldözöttségéről, azaz a mindannyiunkban rejlő K-ról, mint a ranglétrán magasan tanyázó Hegedűs D. Géza behízelgően mocskos jellemű elöljárójának idegesen dobált, szőkébe hajló ősz fürtjei, vagy épp Bach Kata Fridájának pimasz rátartisággal lóbált hajkoronája, amely a fals önképen túl a végsőkig lealázott férfi-nő relációkról is mesél. Az elgépiesedett, öntudatlanságba taszított napi létezés ostobaságának áldozatai mind. Radnay Csilla harsányan boldogtalan kocsmárosnéjától Borbiczki Ferenc ködös agyú liftkezelőjéig.
A zavarba ejtő, bizonytalan valóság, az értelmezhetetlen létezés, az önmaga vérét szívó humor, a traumákon hizlalt irónia nem meglepő módon bodói öniróniába torkollik (ez a történet nem vezet sehova…), s ezzel az imponáló színpadi gesztussal a létezésbe fáradt K-t a szó szoros értelmében Franz Kafkává avatja. Szegényt még azért is lecseszik, hogy képtelen volt a regényét befejezni (mondjuk, ez jogos). Másik oldalról viszont Bodó azt kockáztatja, hogy ez a trendinek kinéző önirónia önmaga ellen fordul. Az empatikus néző ugyanis, aki mindaddig lassan bontakozó rendszert keresett a történet zilált rendszertelenségében, ezen a ponton föladja. Megnyugszik, hogy bátran elfelejthet minden klasszikus dramaturgiájú színpadi történetet. Nyomait se keresse. Inkább amolyan sikítóan maira hangolt, sötétbe hajló couleur locale-t lát.
A létezés mai formájának otromba színezeteit.
Az emberi társadalom alapja nem a szeretet és nem a rokonszenv, hanem az emberi szolidaritás tudata, írja a múlt század fordulóján a jóhiszeműen anarchista Peter Kropotkin. Ezt az akár rokonszenvet is nélkülözni képes, magától értetődő szolidaritást hiányolja kora társadalmából Kafka, s hiányolja a bodói mű. Elvásik, elkorcsosul, elaljasodik minden. És ez valóban nem vezet sehova.
