Frances Ya-Chu Cowhig: A tökéletes boldogság világa / Katona József Színház, Kamra
Li Napsugár elmondja – „kínaiul” – mindazt, ami nekünk fontos.
A darab szerzője, a harmincas éveiben járó, kifejezetten szép arcvonású írónő tajvani anya és amerikai diplomata apa gyermekeként született. Amerikai állampolgár, s drámaírást tanít Kaliforniában a Santa Barbara Egyetem Színház és Tánc tanszékén. Munkáival már sok díjat elnyert, a sajtóban körülbelül 2010 óta jegyzik a nevét. Harmadik, bemutatásra került, s immár világsikerű darabjának címe (The World of Extreme Happiness – A tökéletes boldogság világa), talán mert sem ritmusképlet, sem belső kép nem segíti a rögzítését, magyarul elég nehezen jegyezhető meg. Talán alcímnek válna be inkább. Maga az előadás azonban, amit Török Tamara fordításában és Máté Gábor rendezésében mutatott be a Kamrában a Katona József Színház, úgy működik, mint a bogáncs. Tapad és szúr. Egy idő múlva söpörné és kaparná le magáról az ember, de ez szinte lehetetlen.
Pedig a darab, minden nyilvánvaló szakszerűsége ellenére, nem hibátlan. A történetmesélés tandrámaszerű, s iskolás kicsit. A jelenetek mozaikos összeillesztése a devised theatre, a közösen gyűjtött anyagból közösen drámát építő kollektív színház munkamódszerére emlékeztet. Az anyag mindvégig érzékelhető gyűjtött jellege nem bűn, de tán épp ebből adódik a szereplők kissé hézagos jellemzése. A szerzőt a kifejezetten politikai színház izgatja. A már-már didaktikus, szorgalmazott jelképiséget, s az írott mű megható plakátszerűségét azonban hús-vér színészi munka tölti meg élettel a Kamra terében. A hírek szerint ez az első olyan bemutatója a műnek, amit nem angol nyelven, s nem ázsiai színészekkel visznek közönség elé..
Még nem kezdődött el semmi, még szállingózik a közönség a Kamra szűk terébe, s már uralja a teret Cziegler Balázs nagyszerű díszlete. Már félünk. Míg mindenki elhelyezkedik, mód van megszemlélni a mélyített, vörös pástot, melynek két oldalán ül a közönség. A lakk-vörös út két végén van járás, egyik pont majd a kiindulást jelentő falut, a másik a várost jelenti. Az út két szélén, a peremek oldalára feszített, szabályosan elosztott, sárga kályhaezüsttel bevont, öklömnyi ötágú csillagok vannak. De mindez csak a rácsokon át látható, mert körös-körül, magasra nyúló vasrudak kerítik be a teret, néhol rozsdával pöttyözötten. A hozzáférhető külföldi felvételek nyitott terű előadásokat mutatnak. Ez a rudakkal körülvett, csillagoktól veszélyes világ viszont, itt, nálunk, azonnal behívja a nyolcvan éve született sorokat: „Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva / vastőrökül köröskörül / hányszor lelkembe vagytok szurva – / (itt csak meghalni sikerül.)” – írta József Attila Ős patkány terjeszt kórt című versében. Dermesztő, hogy tényleg annak leszünk tanúi, miképpen sikerül meghalnia valakinek, akit már eleve halálra szántak.
A Mészáros Blanka által játszott Li Napsugárt, mert nem fiúnak, hanem lánynak született, mint hulladékanyagot, egy moslékos vödörbe rakják élete első perceiben. Bányában dolgozó apja (Dankó István) azonban egy idő után megkönyörül rajta. Neki egy fontos halottja már van. Megölt testvérétől örökölt galambtenyészetét szolgálja szörnyű szertartásossággal, ez az élete, beteg képzelményekkel billegve álom és valóság között. Felesége (Borbély Alexandra) a második gyermek, a fiú (Dér Zsolt e.h.) világra jövetelkor, belehal a szülésbe. A láthatóan erős génekkel rendelkező Napsugár úgy tízenévesen, elszökik a rongyokkal tömött faluból, a városba megy takarítónak, színes gumikesztyűk és maró vegyszerek közé. Később azt is kicselezi, hogy apja eladja rabszolgaként egy halott vőlegény anyjának (Szirtes Ági). A családi botrány után, melynek betetőzéséül Napsugár a gyűlölt galambokat tálalja föl apjának ünnepi lakomaképpen, magával viszi öccsét is városba. A metropolis emberi aljnövényzetébe simulva megismerkedik egy önfejlesztő csoportba járó, ám nála gyengébb kommunikációs képességekkel rendelkező barátnőfélével (Borbély Alexandra), követi őt, s a csoportvezetőtől, Mr. Destiny-től (Bán János) ellesett transztechnikákkal, meg azzal hogy igen rámenősen, manuálisan kielégíti ilyesmit még aligha tapasztalt, öreg főnökét (Bán János), előbbre lép a szamárlétrán, s irodai munkára készül, bár olvasni sem igen tud. (Az, hogy az érintetlen főhős miképp és hogyan tanulta és gyakorolta ki a lefegyverző eljárást, az nem derül ki.)
A tizenkét szerepet hat színész játssza, Füzér Anni nyomort és kőgazdagságot egyaránt kifejezni tudó jelmezeiben. A távoli arcformák jelzésére szép és éppen elegendő jel a szemek sarkából a halántékra fölfutó, rövid, fekete csík. Megismerkedünk az egymással betelni nem tudó, folyton ajzott gazdagokkal, a kommunista közegben már kapitalista gyakorlattal élő üzletember-párossal (Szirtes Ági és Dankó István). A drága ruhákban pipiskedő nagyasszony egy reklámakcióhoz keres naiv és hatásos vallomásra egy jól fotózható, ártatlan munkásleánykát. Li személyében meg is találja. Őt viszont a rendőrség (Borbély Alexandra és Bán János) találja meg, mert szemet szúr a hatalomnak a legnagyobb, politikai emlékekkel telített szertartásterem gőgös kibérlése, megfizetése. Itt értesülünk arról, hogy a vállalkozóvá lett humán értelmiség is vonszolja magával az elődök büntetéseit is, s a gazdagság mit sem ér, bárkit, bármikor elkaphatnak és megölhetnek, s rokonait megszégyeníthetik.
Szörnyű dolgok derülnek ki a szereplők titkon ejtett szavaiból. Ezek java része nem színpadi közlésre szánható rettenet. Adat, igazolt tény, de a színpadi helyzetben betűzött infóként tud csak megjelenni. Ettől függetlenül elborzaszt, amit mi is tudunk már, hogy a kannibalizmus nem csupán ősi nyomorúságok idején fordult elő Keleten. Nem. Most, a Liszenkó-féle áltudományos mezőgazdasági reformoknak, az ezeket súlyosbító természeti katasztrófáknak és a kaotikus felső intézkedéseknek köszönhető éhínségnek az idején, tehát 1958 és 1961 között is többször előfordult, hogy embert ettek Mao országában. A legyilkoltakkal és az éhen haltakkal együtt ötvenöt millió áldozatról beszél a darab. A vezetés ma hivatalosan 15 milliót vall be. De a kínai levéltárakba nemrég bebocsátást nyert történész, Frank Dikötter maga is 45 millióval számolt. „Csinjangban az emberek gyakorlatilag a gabonatárak ajtaja előtt haltak éhen. Miközben haldokoltak, a következőt kiáltották: ’Kommunisták, Mao, mentsetek meg minket’. Ha a henani és a hebei csűröket megnyitották volna, talán senki nem hal meg. Sorra pusztultak el az emberek, a pártvezetés pedig egyáltalán nem gondolt arra, hogy meg kellene őket menteni” – írta 2008-ban Csang Jiseng, a Hszinhua hírügynökség egykori munkatársa, aki tíz éven át gyűjtött bizonyítékokat a helyszínen.
És Mao Ce-tung nem ismerte be a katasztrófát, nem kért külföldi segélyt, gabonát is csak 1961-ben kezdtek importálni. Addigra viszont néhány helyen még a főzésre alkalmas eszközöket is begyűjtötték, s vagy az infrastruktúra építésére hivatkozva, vagy politikai okokból, lerombolták a vidéki házak harmadát, s néhány tartományban az erdők felét is kivágták. Ma Kína úgy tesz, mintha nem emlékezne ezekre az évekre. A Kínai Köztársaság kikiáltásának 60. évfordulója alkalmával közzétett terjedelmes eseménylistából eltűnt a „Nagy Ugrás” négy éve, csak a tibetiek leverésének dátuma díszíti ezt az időszakot.
A darabban van egy visszatérő motívum: „Változtass át!” mondják időnként egymásnak a testvérek, hogy legalább képzeletben menekülhessenek az adott helyzetből. A színésznek készülő, írni-olvasni tudó, bár nem nagyon szorgalmas fiú a megszabaduló Majomkirály szerepére készül. Nővére pedig – a nagyrendezvény reflektorainak fényében – elkezdi kötelező,betanult mondandóját, aztán megáll kicsit, s már saját szavaival folytatja. Arról beszél, ami a valóság. Hozzánk szól. S ha eddig olyan érzésünk lett volna, hogy egy nagyon kemény, keserű cukrot próbálunk oldani a szánkban, egyszer csak, mint gyerekkorunkban, hirtelen betörik a kemény héj, megreccsen, s elérkezünk a lényeghez: „Hiszen ez töltve van!” Li Napsugár elmondja – „kínaiul” – mindazt, ami nekünk fontos. Elhallgatnak Dargay Marcell távol-keleti hangzatokat idéző acéldobjai. Lekapcsolják a fényeket, fogdmegek jönnek, beleszúrják a lányba az injekciót, s már csak az elmegyógyintézet hintáján látjuk viszont, nyálcsorgató, bódult állapotban. Megérkező testvéröccse megértve a kérését, hozzásegíti nővérét az „utolsó átváltozáshoz”.
Igaza lenne a díszlet által megidézett versnek? Itt csak meghalni sikerül? Mészáros Blanka, Borbély Alexandra, Szirtes Ági és Dankó István ragyogó főszereplésével, Bán János ijesztően emlékezetes karaktereivel, s Dér Zsolt copfos kis kínai figurájával szörnyű történet fut le előttünk. De mintha a színpadra állítás ténye, s maga a rendezés is József Attilát idézné, aki 1937-ben így folytatta a verset: „S mégis bizom. Könnyezve intlek, / szép jövőnk, ne légy ily sivár!… / Bizom, hisz mint elődeinket, / karóba nem húznak ma már. / Majd a szabadság békessége / is eljön, finomúl a kín …” Mert erről szól ez az előadás. Annak a reményéről, hogy „szép jövőnk” – nem lehet ily sivár.