Interjú Csábi Annával
Színészként foglalkoztatott a temesvári színháznál. Budapesten pedig rendezőként is ismerik. De ami jelenleg a legfontosabb számára: édesanya. Nehéz út vezetett odáig, hogy kis belvárosi lakásukban most a mindjárt egyéves kis Anna nevetése „szakítsa meg” beszélgetésünket. Az őt, valamint minden negyedik nőt is érintő megpróbáltatásokról szól legújabb előadása, amelynek ősbemutatója a Thealter Fesztiválon történt meg. Erről, a személyes érintettség által vezérelt színházról, a nyilvánosság veszélyeiről, a gyerek megtartása körüli morális problémákról és picit a karanténról is beszélgettünk Csábi Annával.
A két lezárás között született meg a lányod. A várandósság, az, hogy másra koncentrálhattál, segített átvészelni a járványhelyzet okozta művészi válságot?
Mivel leszerződött színészként kaptam és kapok fizetést a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színháztól, így anyagilag hál’ Istennek nem volt megterhelő a karantén. Pontosabban, kezdetben fizetést kaptam, Anna születése óta pedig az anyasági támogatást kapom Romániától.
Más, mint az itthoni?
Nem vagyok ezzel annyira tisztában, talán egy-kétezer forinttal több (vagy kevesebb). Picit más a rendszer – a CSED például négy hónapig jár –, de én jól jártam ezzel.
És alkotóként hogyan élted meg az elmúlt időszakot?
Nagyon jól esett a lezárás, amikor terhes voltam. Főként, mert előtte Silviu Purcăretével próbáltunk hideg talajon. Folyamatosan attól rettegtem, hogy felfázom, és valami baj lesz… A rendező és az igazgató is megértette volna, ha kiszállok, de szégyelltem volna. Úgyhogy nagyon örültem, amikor jött a lezárás, mert így nem kellett visszamennem se próbálni, se játszani. Csoda volt így a terhességem! Amikor pedig megszületett a lányom, azért jött jól a második karantén, mert akkor kiscsaládként egymásra tudtunk koncentrálni. Nem volt rokoni vagy ismerősi látogatók felől se nagy roham. Szóval, tök nyugodt csecsemőkora volt. Egyáltalán nem hiányzott a nyüzsgés. Se a színház.
És most, hogy kicsit nagyobbacska már a gyerek?
Az új előadásom, a Minden negyedik próbafolyamatának kezdetén nagyon nehezen indultam be. Aztán egyre jobban eluralkodott rajtam az ösztön, és teljesen belemerültem a munkába.
Nehéz anyaként alkotóként is létezni?
Először szűk körben, a Radnóti Tesla Laborban mutattuk meg néhány ismerősnek az előadást tavasszal. Oda vittem is magammal a babát, a kicsi terek miatt az öltözőből behallatszott, ha problémája akadt. Ha éhes volt, azonnal megszakítottuk a próbát, de voltaképpen nem is ez volt a gond, hanem az állandó szorongás: vajon most már nem kéne abbahagyni a próbát…? Nehéz volt megélnem azt, hogy nem lehetek vele, pedig karnyújtásnyira van, illetve a másik oldal, hogy két próba között, és próbák után sem tudtam korlátlanul a munkatársak rendelkezésére állni. A kicsit Szegedre is vittem, egy kedves ismerősnél szálltunk meg a férjemmel, de a színházépületbe már nem jöttek velem.
Mentálisan nagy kihívás lehetett ez.
Óriási sokk volt.
Színészként nehezebb megélni a várandósságot, mint rendezőként, nem?
Télen még csak a rendező tudott a terhességemről, neki is nagy nehezen mondtam el amúgy.
Miért?
Kicsit féltem, hogy kiesek a darabból, elvesztem a munkát… Bár később úgy voltam vele, inkább ezt veszítsem el, mint a gyereket! Ha nem jött volna a karantén, akkor sem vállaltam volna szülés utánra semmit.
Személyesen is érintett vagy a most bemutatott darabod témájában.
Két terhességem is elment, a harmadik baba jött világra. Örülök, hogy éppen ő! Valószínűleg a többi is jófej lett volna, de jó, hogy nem ők születtek meg. Nekik jó. Teljesen máshogyan álltam akkor érzelmileg az anyasághoz, a férjem is bizonytalanabb volt azokban az időkben. Sokszor elgondolkozom, hova és miért érkezik egy új gyermek az előző helyett. A terhességem alatt ért meg bennem az előadás gondolata is.
Hogyan válogattad a szereplőket egy ilyen érzékeny témához?
Dokumentarista előadást szerettem volna csinálni, énekekkel és elvontabb jelenetekkel feldobva, és azzal a csavarral, hogy a történetek a színészek saját élményei. Hamar bebizonyosodott, hogy ez nem lehetséges. Napjainkban még a vetélés is akkora tabunak számít, hogy a legtöbben nem szeretnék felfedni, hogy volt ilyen élményük, vagy éppen az emlék felidézését akarják mindenáron elkerülni. A művi abortusz meg elképesztő indulatokat vált ki, minden sarkon akad egy habzó szájú ellenzője, akinek/aminek nem szívesen tennék ki egyetlen színészt sem. Az orvosilag indukált műtétekkel szemben elfogadóbb a magyar társadalom. De mindenki saját maga hozza meg a döntést! Hiszen sok szempontból nehéz dolog a gyerekvállalás. Lényeg, hogy a sajtó olyan mederbe is terelhette volna a recepciót, hogy ez az általános élethelyzet a bulvár szintjére süllyedjen. Pedig találtam volna alanyt, mert bevezető kérdésemre – volt-e már spontán vagy művi abortuszod –, többször is ezt a választ kaptam: kinek nem?
Erős kijelentés.
Harmincas-negyvenes embereknél nem is annyira meglepő. Ahogyan az sem, hogy nehezen ismerik el nagyközönség előtt. Úgyhogy az anyag érvényesülése és az alkotótársak védelme érdekében letettem az eredeti elképzelésemről. Az előadástervem hallatán egyébként többen megkérdezték: ugye, a művi abortuszt te is elítéled? Hiszen te sosem tennél ilyet! Nem értették, hogy ez két külön dolog. Bár a jövőt nem ismerhetem, nem tartom valószínűnek, hogy egyszer abortuszom legyen, de attól még kiállhatok a nők önrendelkezési joga mellett.
Az előadásban nem okokat keresel vagy magyarázatot adsz, hanem helyzeteket mutatsz be.
Általában így alkotok, ebben hiszek színházi emberként. Azt tanultuk az egyetemen, hogy nincs üzenete a színháznak.
Talán úgy azért mégis van üzenete, hogy az adott előadás minden nézőben mást hív elő. A néző maga alkotja meg a saját üzenetét, nem?
Ha elindul a közönségben egy folyamat, mindenkinek lesz véleménye az előadásról. Ha nem, akkor az nem ért semmit, akkor gond van az előadással. Mondjuk, szeretem azt mondani, hogy az előadással van több gond, nem a nézőkkel.
Kanyarodjunk vissza az előadásban játszókra! Érdekes és izgalmas társaság jött össze: Fullajtár Andrea, Gáspár Anna, Földes Eszter, Tordai Teri, Sebők Maya, Szegvári Júlia és te is játszol benne.
Volt olyan jelöltem is, aki a vetélését is szégyellte bevallani. Pedig, ha tudnák a nők, hogy ez mennyire gyakori és élettani esemény, talán kevésbé élnék meg ennyire rosszul. Minden negyedik nővel megesik, ahogyan az előadás címe is hirdeti. Mielőtt velem is megtörtént volna, én sem tudtam arról, mennyi sorstársam van. Ezért is fontos számomra az ismeretterjesztés, és épp ezért olyan embereket kértem fel, akik nagyon érzékenyek erre a témára, és számukra is fontos, hogy alkotóként minél szélesebb körben beszéljenek erről a jelenségről.
A dokumentarista jelleg mellett a humort is segítségül hívjátok.
Kifigurázzuk ezeket a szituációkat, ironizálunk az eseményekkel. Ez amúgy sok fejtörést okozott nekem, hogy ezt így szabad-e. Hiszen mi, színészek elég sokszor az életünk különböző periódusaival dolgozunk, mi ezzel teljesen ki vagyunk békülve. Kérdés, hogy a néző számára sokk vagy megkönnyebbülés a sok szürreális pillanat és az irónia, ami árad a műből. Nagyon megnehezíti a feldolgozást az, hogy ilyen helyzetben úgy gyászolsz valakit, hogy ő sok esetben testileg meg sem jelent, nem láttad valójában, eltemetni sem tudod. Talán a humor ilyenkor tud segíteni, kérdés, a közönség mennyire botránkozik meg.
A ragtapasz is jobban fáj, ha szépen lassan húzzák le, mintha egy rántással lerántják a bőrről.
Ebben van valami, az utóbbi fájdalma hamarabb elmúlik. A fizikai fájdalom valahol felszabadító is. Egyébként látta szakember a főpróbát, és kifejezetten jónak tartja gyászfeldolgozási terápia kiegészítésére. Azt mondta, komplex az anyag, és jól nyúl a sarkosabb helyzetekhez.
Felmerült, hogy ne te rendezd?
Nem bíztam senki másban, hogy úgy közelíti meg az anyagot, ahogyan én azt szeretném. Inkább azon gondolkodtam el, hogy játsszak-e benne. De annyira izgatott az a felelősség, ami egy színpadon lévő terhes nővel való munkával jár, annyira foglalkoztatott rendezőileg és vizuálisan is, hogy ezért döntöttem a játszásom mellett – ha már éppen terhes voltam akkor. A szülésem után később próbálkoztunk műhassal, de kivetette magából az előadás. Szerencsémre most az egyik színésznő éppen kilenc hónapos, így ismét élő, „igazi” kismama léphetett színpadra a Thealteren.
Érdemes ezt a témát férfi szempontból is feldolgozni?
Izgalmas lenne, ha tudnék anyagot gyűjteni olyan apákról, akik ilyeneken átmentek, vagy találkoznék olyan színészekkel, akiket érdekel egy ilyen téma és kellően érzékenyek rá. Elvileg a férjek hivatottak támogatni az anyákat ilyen helyzetben, pedig ugyanakkora gyász éri az apákat is, szülőként. Attól, hogy a fizikai részét ők nem élik át, talán még nehezebben tudnak kapcsolódni ehhez az egészhez, kevésbé realizálódik számukra. Ugyanakkor nekik is elsősorban túl kell élniük, és támogatásra van szükségük.
Ha már jövőbeni elgondolások: milyen évadra számítasz ősztől?
Elkezdjük játszani a Minden negyediket a Radnóti Tesla Laborban, és két temesvári előadásomat is vendégül látja a Szkéné. De új próbafolyamatba még nem szeretnék kezdeni, az biztos. A negyedik hullámtól félek, pontosabban, a kicsit féltem. Pedig el fog érni hozzánk is a delta, szerintem.
Szinte csodálom, aktív színházi emberként milyen könnyen tetted, teszed parkolópályára a színházat.
Figyelj, az egész pályafutásod alatt azon vagy, hogy valami igazit, valami maradandót alkoss. Aztán amikor megszületik a gyereked, rájössz, hogy egy tökéletes, egy nagy formátumú, egy fantasztikus dolgot tartasz a kezedben. A legnagyobb művet. Ennél többre talán már nem is vágyom.
