Földszag

|

Mundruczó Kornél: Szégyen

Akárhogy is nézzük, kettős beszéd ez. A kettős beszéd félelmetes művészete.

 “Az általános szellemi mocsárban már a szavak jelentése sem világos.”

Mundruczó Kornél, 2014. december

Exif_JPEG_PICTURE

Jelenet az előadásból        Fotó: Ágh Márton

Vége.

Nem megy többet a Szégyen, a Proton Színház mélyen fölkavaró előadása. Legalábbis a Trafóban nem. Szégyen? Ugyan. Minden színházi előadásnak ez a sorsa. Az előadás elment – a szél, amit kavart, itt maradt. Ráerősített valamire, amiről nem lehet nem beszélni. Mundruczó Kornél jól vette észre a Nobel-díjas dél-afrikai J. M. Coetzee regényében – melyet a rendező Fehér Isten című filmjének egyfajta előzményeként is fölfoghatunk – a kor szavát. A kor szavát, amely a vadon szava. A nagyvárosi vadoné is.

Új erkölcsi rend van kialakulóban. Szélsőségesebb. Érzékeny idegrendszerek és körberajongott pszichopaták örök harcának viharos morálja. Egyszer talán letisztul. Az emberiség pszichés válságot él át. Túlérzékenységben szenved. Nincs mihez igazodni. Pusztán a félelem igazgatja. S ha nem lenne elég a valós félelem, félelemben tartják mesterségesen. Kénytelen újragondolni az erkölcsi rendet. Nem tehet mást.

A fokvárosi irodalomprofesszor regényének főhőse a fokvárosi irodalomprofesszor, aki a tanítványával létesített szexuális kapcsolat miatt kénytelen elhagyni az egyetemet. Vidékre menekül, egyedül élő, leszbikus lányához. A fekete elesettek, a frissen földhöz jutottak közé, akik az apartheid rendszer bukása után eltelt, történelmi léptékben mérhetetlen időben a szabadosságban keresik a szabadságot. Saját szenvedésük elfedi előlük a többiek szenvedését, a másként kirekesztettekét, emberét, állatét, köztük azokét a saját sorsukra bízott, halálra ítélt kutyákét, akiket a tömegesen elmenekült fehérek tömegével hagytak magukra.

Valójában minden szereplő elesett a történetben.

Izgalmas, hogy ez a nyersen fogalmazott, érzékeny szöveghalmaz, amelynek minden mondata erkölcsi állásfoglalásra késztet, miként kerül a színpadra. Mundruczó nem bízik a nézőben. Végül is nem lehet abból kiindulni, hogy az, aki az előadásra érkezik, eleve a magáénak is érzi. Nézője válogatja. Ki így, ki úgy gondolkodik. Hát, nem bízza a véletlenre. A kettős beszédet választja. Miközben egyik kezével simogat – zenével, viccelődéssel, lírai jelenetekkel –, durván, gátlástalanul behatol a nézői lélekbe.
Értse, aki érti, és értse meg az is, aki nem szeretné megérteni. Ha lehet azt mondani, még a regénynél is durvábban fogalmaz. A 11. fejezettel indít, négy fekete bőrű ráront a leszbikus, fehér farmerlányra, kutyáját kivégzi, őt brutálisan megkínozza, megerőszakolja, szűk ketrecbe zárja, bekeni halott kutyabarátja vérével… Akárhogy is nézzük, kettős beszéd ez. A kettős beszéd félelmetes művészete. Szól ezekhez is, meg azokhoz is, akik kevésbé érzékenyen reagálnak a valóságra.

Új, eredetibb, valóságközelibb ez a színházi nyelv? El kell ismerni, az. Hatásvadász? Az is. Szükség van ennyi brutalitásra, ahhoz hogy megértsük? A fentiek fényében ez már bonyolultabb. Az irodalom tetszhalott művészete, melyet az olvasói magány kelt újra és újra életre, talán jobban elviseli. Élő, sistergő színháznak, amely jelen idejű közösségi reakciókat vált ki, bármily jobbító szándékú is – egyenesen provokatív.

Örök kérdés, hogy a színház miként próbálja az elesettek (ember, állat) oldalára állítani, azaz folyamatos morális állásfoglalásra kényszeríteni a heterogén közönséget. Mundruczó előadásának nagy paradoxona – és ez már túlmutat a színház, egyáltalán a művészet határain –, hogy a téma iránt érdeklődő nézők, így vagy úgy, jobbára a gyengék oldalán állnak. Nem őket kell felrázni. (Érvényes ez Mundruczó saját írói alapanyagból született Fehér Isten című filmjére is, amelyet a közönség egy része brutalitásként él meg.)

De akkor mit tehet a művészet?

“A nézőket kínzó voyeuri szerepbe kényszeríti, amit először is ki kell bírni” – írja a előadásról a német kritika. (A Proton Színház külföldi koprodukciós partnerek – a Wiener Festwochen, a Festival d’Avignon, a KunstenFestivalDesArts, a Malta Festival, a Hebbel am Ufer, a Romaeuropa 2012 –, magyar részről pedig a Trafó Kortárs Művészetek Háza támogatásával hozta létre a produkciót.) Nem, nem lehet kibírni. Normálisan nem. Ül az ember lesütött szemmel – az utolsó előadásról a Trafóban egyetlen férfi ment ki, volt, amelyikről több néző is –, és próbálja a hangokból kikövetkeztetni, hogy mikor ér véget a szörnyű jelenet. Igen, ki kell bírni. Azt is, hogy mindezek után a vicces (!) göndör parókát viselő fehér színészek a fehér és fekete férfiak nemi szervének a méretén kezdenek élcelődni.

(Bizonyára gyávaság eleve a sor szélére ülni, közvetlen a kijárat mellé, de van, hogy az ember szeretne elfutni, mint a nyúl. Szégyen? Az. Hasznos? Hm…)

Ellenpontnak ott van Miska, és maradásra bír. Miska vs. erőszak. Miska egy élő kutya. A megejtően földszintes fajtából. Az előadás egyetlen igazi kutyaszereplője. Nem koncolják fel, nem ölik meg, mint az előadás elején az élethű kutyabábut, igaz, egyszer majdnem halálba injekciózzák, de azt is csak nevelő célzattal teszi Monori Lili Bev Shaw-ja, a “fehér istennő”, aki tízezrével menti meg, gyógyítja, árulja, s ha végképp nem marad más, küldi a kényszerű halálba pártfogoltjait. A kórházában kisegítő David Lurie professzort akarja ezzel az egyszerű módszerrel ráébreszteni, ha már befogadta, vállaljon felelősséget Miskáért…

Zsótér Sándor David Lurie-je jutalomjáték a nézőnek. Laza természetessége nem a szerethető/nem szerethető kategóriára épül, sokkal inkább a valóságra. Figurája legalább olyan valósághű, mint Monori Lili játéka, vagy maga a kutya. Összesimulnak. Ő, Monori és Miska tartják ott a nézőt. Meg a Nessun dorma Szemenyei János előadásában. A más-más iskolán nevelkedett, hihetetlen tehetségű színészek, akik, ha kell, a szó szoros értelmében lemennek kutyába… És a néző marad.

Minden fájdalom ellenére is.

Akkor lássuk a másik oldalt. A Le Monde kritikusa szerint Mundruczó előadása “olyan gondolkodást indít el a néző fejében, amely mindent megváltoztat”. Nos, ez is az igazsághoz tartozik. A “minden egész eltörött”, az üvegszilánkokon egyensúlyozunk fájdalmas érzése, a minden eddigit megkérdőjelezni és empatikusabb válaszokat adni a világra elsöprő kényszere, egyáltalán a közös gondolat felülírja a nézői érzékenységet, miközben az éhes emberkutyák a színpad sarában csaholnak, s a földszag belengi a színházat. A közös gondolat. Az atomjaira hullott társadalom… benne a család semmibe hulló fogalma… a szexuális orientációk kavalkádja, a káosz… egy új, együttérzésen alapuló erkölcsi rend szükségessége, amelybe ugyanúgy beletartoznak élőlénytársaink is, az állatok… s a kivezető út (pillanatnyi?) kilátástalansága…

És hogy mit tehet a művészet?

Szól. Szól, hogy baj van. A saját hangján. Jól, rosszul, újszerűen vagy tapintatosan, hatásosan vagy brutálisan. Akárhogy is, Mundruczóék előadása túlmutat önmagán. Egyre inkább a bőrünkön érezzük a jeges szelet, amit itt hagyott.

CÍMKÉK: