Ferdinand von Schirach: Terror / Weöres Sándor Színház, Szombathely
Rémálmaink mezsgyéjén olykor felbukkannak feloldhatatlan dilemmák, gyerekként pedig sokszor szorongunk abszurd és sarkos választásokon. Ferdinand von Schirach és Jordán Tamás párosa a Terror című darab segítségével az egyik legősibb döntés elé állít bennünket.
A szombathelyi színház kamaratermében egy bírósági tárgyalóterem fogadja a nézőket, majd az előadáskezdő elsötétítés hiánya és a színészek taláros bevonulása gyorsan segíti értelmezni a szokásostól eltérő befogadó-játszó viszonyt: ezen az estén a publikumra megterhelő, nehéz munka vár, ugyanis a megjelentek alkotják az esküdtszéket. És ez a kezdő pillanat maga a kétélű kard. A tárgyalásvezető bíró közös eskütételre szólítja fel a nézőket; ez az aktus mesterkéltsége és váratlan jellege miatt erősen elidegenítő, ugyanakkor kétségkívül új ajtókat is nyit ki, pontosabban, rúg be. Ezzel együtt a felszólítás a fokozott figyelemre, illetve a felelősség hangsúlyozása semmiképpen sem elegáns megoldás a nézők esküdté változtatására; ez a transzformáció idővel úgyis bekövetkezne.
A zavaró, már-már gyerekesen sulykoló bevezető után érzett rossz ízt felváltja a per tárgya iránti kíváncsiság, ez pedig köszönhető annak is, hogy hamar túljutunk az információhiányos állapoton. Egy német vadászpilótát bíróság elé állítanak, mert lelőtt egy utasszállító repülőt Berlin és München között. A fedélzeten százhatvannégy utas tartózkodott, mindannyian szörnyethaltak. A katona tettének oka: elpusztítani a fedélzetre feljutott gépeltérítőt, aki az angol-német barátságos futballmérkőzés helyszínére szerette volna vezetni a gépet, megölve sok ezer embert. Bármennyire is szélsőséges a per tárgya, számos szomorú történelmi és politikai ismeretet hív elő, így adaptálja az élet és élet közötti választást olyan viszonyok közé, amelyeket cseppet sem érzünk távolinak vagy lehetetlennek.
És ekkor jelentkezik az igencsak hatásos kötőerő, a döntéskényszer. A nyílt színen csak egyetlen ügyben, a vadászpilóta felmentése vagy elítélése között kell választanunk, de az előadás legnagyobb erénye pontosan az, hogy ezzel a választással egy sor másik kérdésben is állást foglalunk. Nézzük a Balogh János által remekül alakított őrnagy feszült arcát, a nyílt, tisztességes, látszólag mégis feltörhetetlenül katonás tekintetet és próbáljuk elképzelni, hogy miként élhet egy jó ember egy ilyen tett után, hogy mi, „ártatlanok”, tudnánk-e még egyenesen állni. Az ő magánkálváriája, kissé leválva a nagy egészről, egy látszólag előtérben zajló, de a szerencsétlenséghez képest mégiscsak második, nagyon messzire vezető történet.
Mert az őrnagy valóban elveszti feddhetetlen múltja ártatlanságát és nem kell ehhez az ügyésznő bosszantó és éles erkölcsi eszmefuttatása sem. Amikor esküdtként részei leszünk az eseménysornak, ez a veszteség már, nem jogi értelemben, de bekövetkezett. A továbbiak inkább csak arra invitálnak, hogy döntésünkkel mi is mocskolódjunk be. Az állásfoglalások sora hosszú: ítélkezni az eset jogi és erkölcsi helyessége fölött, elképzelni, hogy én, aki most ítéletet hozok, hogyan tettem volna a pilóta helyében, majd a kettős választással körberajzolni magamat is, hogy ki vagyok és mi számomra a fontos.
A döntések rétegekben rakódnak ránk. Ahhoz pedig kétség sem fér, hogy a többség már az előadás első perceiben tudja, hogy mire fog szavazni, így a színjáték talán nem is arra irányul, hogy másképpen döntsön az ember, hanem arra, hogy döntésének okát megértse, körbejárja, s rájöjjön, hogy magát is elítélte vagy felmentette. Jordán Tamás rendezése pedig erre hagy időt. Nem kapkod, nem zúg, a tárgyalótér tiszta, világos; általában egyetlen szereplő szólal meg, a lendületnélküliség hagy erőt arra, hogy megértsük magunkat és azt, hogy semmiképpen sincsen helyes út; a befogadóként ezúttal nélkülözhetetlen szellemi munka az, ami a játszóknak is segíthet eligazodni.
Megtöltjük tartalommal a Kelemen Zoltán játszotta bíró pillantását, szavaiban azt keressük, hogy ő hogyan döntött; együtt bosszankodunk Kálmánchelyi Zoltán ügyvédalakjával, aki valójában talán a legnépszerűbb álláspont reprezentánsaként van jelen; és tudjuk gyűlölni Kiss Mari ügyésznőjét, tudjuk, mert azt kívánjuk, hogy bár tudnánk mi is ennyire nemesen választani rossz és rossz között. Endrődy Krisztián tanúként megidézett alezredesének véleménye pedig szépen, fokról fokra sejlik fel. Érveik és meglátásaik kezdetben tompák, de a fentebb is említett célt, önmagunk mélyebb ismeretét célozzák, de azt nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy első, zsigeri reakciónkat felülírják; az is lehet, hogy nem is fontos cél ez.
Miután minden szereplő megszólalt, a nézők elhagyják a termet, és a folyosón felállított elektronikus szavazógép segítségével ítéletet hoznak: pár perc van csak hátra, a döntésünk függvényében hamarosan véget ér az előadás. Fel tudom-e okosan oldani a dilemmát, járt a fejemben egyre erősebben. Bár a bíró arra törekszik, hogy bezárja a kiskapukat, próbálok nem hinni neki és öszvérmegoldást választok: azon a bizonyos napon nem csak százhatvannégy életet áldozott fel Lars Koch őrnagy, hanem egy százhatvanötödiket, a sajátját is eldobta. Talán hagyni kell, hogy végigmenjen az úton, amin aznap elindult; mi pedig hálásak vagyunk és szánjuk, amiért még egyenesen áll, holott rég össze kellett volna omlania.