Fekete Ádám: Levél Anyámhoz / Trafó
A színházi levélregényben nemcsak a másik definiálhatatlan, hanem a feladó is. A Levél Anyámhoz a szerző elbizonytalanodásról is szól, végül a végeláthatatlan próba marad, meg a törlések sokasága.
A tengerparton szinte állandóan fúj a szél. A víz habjai kiszámíthatatlanok. Éppen ez ejt rabul és nehezen enged. Kicsapnak a habok és belenyalnak a partba, máskor alig érik el a szárazföldet. Mégis üzeneteket írsz a homokba, hátha megmaradnak, ha nem is egészen úgy, ahogyan elképzelted, de legalább valami belőlük. Azt szeretnéd, hogy megmaradjon és olvasható legyen, meg nem is. Mind a két motiváció erős benned, mert abban régen nem hiszel, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Szeretnél legalább a próbálkozásig és a körvonalakig eljutni.
Fekete Ádám 27 levelet fogalmazott meg édesanyjának. Csak az egyik fél el nem küldött leveleit ismerjük meg. A fiú el szeretné mondani, hogy miket érez. Megfogalmazni a kettejük közötti sok-sok apró impulzust. Amikor a másik fél gondolataiban szünet nélkül ott vagy. Érzékeltetni a közelítési és távolmaradási kísérleteket. Azt, hogy mennyire ragaszkodnak egymáshoz, például nem kell taglalni, mert az egyértelmű. A gordiuszi csomót azonban sem kibogozni, sem szétvágni nem lehet. A szeretetnek megszámlálhatatlanul sokféle fajtája ismeretes. Ahány ember, annyiféle. Ahány kapcsolat, annyiféle.
„Mindenhol itt vagy.”
A születés pillanatában közösen átélt halálközeliség fonta szorosra a szeretethálót. Számunkra az egymásrautaltság intenzitása a megtapasztalhatatlan. Fekete Ádám születéskor fellépő oxigénhiány miatt lett mozgássérült. A fogyatékos gyermek a családban gyökeresen új helyzetet teremt, ez életük végéig kíséri a szereplőket. Nem tér el ez a máshol tapasztaltaktól, mondják a kívülállók. Pedig nagyon különbözik. Rendhagyó szeretetfüggőség ez a javából. Előfordul, hogy szorosabb lesz a kötés a szülők között, de többször éppen az ellenkezője tapasztalható.
A Trafó online előadása, a Levél Anyámhoz rapdallal kezdődik. De én akkor is shaolin pap vagyok, énekli a dacos Fekete, miközben a képernyőn rajzainak egyikét látjuk. Az írás- és elszakadáskísérlet további részében a gmail levelező felülete szerepel. Az előadót nem látjuk, helyette a nyughatatlan kurzor vezényli az előadást.
Fekete kísérlete legalább annyira irodalmi, mint színházi jellegű. A levélregény érzékeny műfaja nehezen tűri a határozott személyiséget. A rajongót és az óvatosan tapogatózót, annál inkább. A Levél Anyámhoz szerzője az utóbbiakhoz tartozik.
„sírnék anya, de egy levél nem tud sírni, csak megríkatni tud”
Fekete jelentéstanilag teltebbé, pontosabbá igyekszik formálni a szabadversre emlékeztető hol hosszabb, hol rövidebb szövegdarabokat. Nincs meg a kezdet, ahogyan nem jön el a vég sem. Megszakíthatatlan a szöveg. Írni kellene, a téma adott, de annyi minden jön közbe, hogy halasztódik a végső forma. Kínzó érzés a 27 fragmentumra gondolni. Hiszen majdnem megvannak. Szinte készek. El kell(ene) küldeni őket. Nem kell az íráshoz már akkora erőfeszítés. Bármikor folytathatók. Hiába az elszántság, a komoly írói tapasztalat, Fekete ezúttal csak próbálgatja a hangját. Az anyákhoz írt leveleikben a fiúk és a férfiak örökké kezdők maradnak.
Az elküldetlen levelek szerzője nem a címzettel, hanem önmagával áll dialógusban. A színházi levélregényben nemcsak a másik definiálhatatlan, hanem a feladó is. A Levél Anyámhoz a mindenható szerző elbizonytalanodásról is szól, végül a végeláthatatlan próba marad, meg a törlések sokasága. De mégis ott marad valami fontos. A próbálkozás nagysága.
„ha a kézbesítés sikeres, vállalkozásom megbukott”
A kurzor kezelője gondosan, ki tudja, hogy hányadik alkalommal olvas, átjavít, újra ellenőrzi a sorokat, mérlegel, javításba kezd, töröl, majd a megmaradtak egy részét dőlttel szedi, töröl, átugrik egy másik sorra és kiegészíti a mondatot. Újra a levél elejére ugrik. A javításoknak nincs vége, minden megsemmisül. Kivéve egy levelet. Ez a 22-es számú. Ebben a legfontosabbról esik szó. Szabad akarok lenni, olvassuk. Ádám ezt sem küldi el, de nem is törli. Majd lesz vele valami. Talán egyszer valóban sikerül befejezni.
A szeretet paradoxonja is a Levél Anyámhoz. Az édesanya olvas a fia gondolataiban és érzelmeiben egyaránt, akár a vaskos, bonyolult, több szálon futó narratívát működtető regényben. A szerető szülő úgy hiszi, hogy csakis ő lehet az ideális olvasója a könyvnek, holott nem mindig ez az igazság. De ha nem próbálkozna a tág horizontú, érzékeny befogadó, nagy baj lenne.
Ha csak átvitt értelemben is, de a végére megérkezik a dagály, és egy kivételével eltünteti a leveleket. Megejtően szép ez az óra, amelyben nem lép fel színész. Egy alliterációban a szerző (újra) próbálkozik meghatározni a produkció lényegét, amikor az írja, hogy végletes, végzetes, végtelen, végzetszerű önkorrekciót látunk.
