Federico García Lorca: Ha elmúlik öt év – Az Idő legendája / Katona József Színház
Több áttéten keresztül tudjuk csak kibányászni azt a fajta lényeget, amely magába sűríti a múlt század eleji avantgardizmust. A művészetet újragondoló formáktól kezdve egészen addig, hogy valami gyökeresen újszerűt nyomjunk a közönség képébe.
Hisz tudjuk, a Halál szívesen álcázza magát Szerelemnek.
F. G. L.
Szösszenet… Egy elfújt pihe… Szürreális képekkel átszőtt, messze suhanó gondolat… Az idő legendája alcím olyan előadást takar, amelyben az idő rövidsége (összesen egy óra huszonöt perc) a véges idő végtelenségét mutatja.
A Fiatalember öt évet vár arra, hogy elvegye a menyasszonyát.
A várakozás szédült melankóliájának euforikus állapotában tölti a mindennapjait. Házikabátos intim szférájának magányos terébe zárva remek színben látja a jövőt. Az emberi létet meghatározó időintervallumok legreménytelibb formáját éli. A beteljesülésre való várakozás öt esztendőre végtelenített korszakát. Mélyen lappangó szorongásait a betérő látogatók – Elek Ferenc a világ undorító mivoltát napi bölcsességre fordító Öregembere és Bányai Kelemen Barna zsigeri alapon működő, vértolulásos alfahímje – némileg fölerősítik ugyan, ám a léthelyzet neki dolgozik. Egészen addig, amíg nem értesül a türelmetlen Menyasszony (Gombó Viola e. h.) és a narcisztikus hajlamot mutató Rögbijátékos (Rohonyi Barnabás e. h.) intim kapcsolatáról.
Bár a színpadon ez nem látszik, a nevek nagybetűi jelölik, hogy archetípusokkal van dolgunk.
Az érzékelés szintjén legföljebb odáig jutunk, hogy belemásztunk a Dér Zsolt formázta (kicsit rokonszenves, de inkább nem) fiatalember ellustult fejébe, ami fényévekre repít a valóságtól. Viszont aránylag hű képet szerzünk arról, ami ott zajlik… Más szóval a valóságot a gondolatain átszűrve kapjuk, aminek az a bizarr pikantériája, hogy képtelen szembesülni a valósággal. Több áttéten keresztül tudjuk csak kibányászni azt a fajta lényeget, amely magába sűríti a múlt század eleji avantgardizmust. A művészetet újragondoló, végletekig leegyszerűsített, ámde új tartalmakkal terhelt formáktól kezdve egészen addig a föltartóztathatatlan vágyig, hogy valami gyökeresen újszerűt nyomjunk a közönség képébe.
Zaklatott, reáliákon túli fantáziavilág tárul elénk.
Élen egy végtelenül vonzó, bájosan koravén Halott kisfiúval (Zsámbéki Jakab) és az emberi lét összes fájdalmát magába sűrítő Döglött macskával (Tóth Anita m. v.). Hozzájuk csatlakozik Dankó István Inasa, aki néhány remekül koreografált, felemelően ironikus lépésbe tömöríti össze a mű iránti feltétlen empátiáját. Szakács Györgyi apollinaire-i fogantatású (A pirostól a zöldig az egész sárga elhal…), karakteresen kifinomult színekből építkező kosztümjei rákényszerítik a szereplőkre létezésük sajátos árnyalatait. Dér Zsolt jégkékje, Bányai Kelemen Barna pirosló vérbe fáradt vöröse eluralkodik a szereplőn. Akár Jordán Adél Próbababájának lágyfehérre festett, feslett szűziessége, Pálmai Anna Gépírólányának fájdalmas színtelensége, Fullajtár Andrea Sárga maszkjának rikító közönségessége.
Színekben tobzódnak az emberi létforma alaptípusai.
Ám töredékeiben sem könnyű tetten érni azt a fajta kötelező érvényű, művészi formába rejtett ígéretet, amely magát a művet életben tartja. A Katona előadásainak napi világunkra reflektáló könyörtelen naturalizmusán, (pszichológiai) realizmusán nevelkedett néző ugyanúgy kiszakítva érezheti magát a szokott világából, ahogy kiszakította magát klasszikus költői világából maga a szerző.
És akkor az idő legendájáról még nem beszéltünk.
Federico García Lorca életének központi eleme az idő. Az idő, amely szigorú ítéletet hozott fölötte. A költő, író, képzőművész, irodalmár, színházi ember Lorca hátborzongató váteszi hajlammal zsúfolta bele rövidre szabott életébe mindazt, ami egy hosszúra nyúlt életpályára is bőven elegendő lenne. Ha elmúlik öt év című drámáját a maga részéről előadhatatlannak ítélte. Lehetett ebben egyfajta önkellető nyafkaság. Lássuk, mire megy vele a színház. Láttuk.
Miközben Zsámbéki Gábor, a darab rendezője átadott nekünk egy különleges tehetséget.