Interjú Herczeg Tamással, a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatójával
Az amúgy nagyon megosztott kulturális életet a pandémia átmenetileg másfelé terelte, máshova kerültek a hangsúlyok. Sok intézmény, kulturális tér bezárt vagy küzd a túlélésért, megpróbál újrakezdeni. Herczeg Tamással, a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatójával Vlasics Sarolta beszélgetett.
Hogyan befolyásolta a vírushelyzet az ország legnagyobb fesztiváljának sorsát?
A Szegedi Szabadtéri Játékoknak ebben a helyzetben hátrányára vált, ami az előnye szokott lenni, hogy minden év előző augusztusában meghirdetjük a következő nyár műsorát, elindul a jegyértékesítés. Márciusra – amikor elkezdődött a vírushelyzet – nagyjából a jegyek 65 százalékát értékesítettük. Minden nagyon szépen alakult, amikor kiderült, hogy nem lesz módunk a Dóm téri előadásokat megrendezni. Újra kellett tervezni és gondolni mindent, elkezdtük folyamatosan visszafizetni a jegyeket és gondolkodni azon, hogy akkor mit fogunk csinálni.
Benne volt az a lehetőség is, hogy teljesen elmaradnak a Játékok?
Igen, de szörnyű lett volna azzal szembesülni, hogy nem tudjuk megrendezni az ország legnagyobb fesztiválját, ami 1931-ben kezdődött. Csak a háború szakította félbe, 1959 óta folyamatosan működik. Tavaly fantasztikus évadunk volt, bemutattuk Verdi Aidáját, Brecht Koldusoperáját, Molière Don Juanját, volt táncjáték, szimfonikus zenekari koncert. Úgy éreztük ifj. Harangozó Gyula művészeti igazgatóval, hogy ez az év mutatja igazából, hogy mit gondolunk a szabadtéri színházról, hogyan fogadja ezt a közönség. Tavaly adtuk át az újszegedi játszóhelyünket a felújítást követően, aztán jött a pandémia az összes kétséggel együtt. Anyagilag is nehéz helyzetbe kerültünk, elvesztettünk közel félmilliárd forintot a jegybevételből, százmillió forint került elvonásra az önkormányzati támogatásunkból. Ott maradtunk egy lemondott évaddal, pénz nélkül. Ebből kellett fölállni művészileg és anyagilag egyaránt. Azt gondolom, hogy végül ez nem sikerült rosszul, hiszen korrekcióval, de megmentettük az újszegedi évadot, lesz operabemutató, lesz vígjáték, Molière – komédia, családi mesebalett, és ehhez jön a Dóm tér, ahol a helyzetből kiindulva próbáltunk valami más irányt keresni, mint ami a megszokott.
Visszanyúltak a kezdetekhez.
Először elindultunk az 1931-ben bemutatott Magyar Passió irányába, aztán megtaláltuk az Akárkit, amit a salzburgi dóm előtt játszanak éppen száz éve. Amikor Juhász Gyuláékban fölvetődött a játékok létrehozásának ötlete, az is megfogalmazódott, hogy ezt a moralitást kellene bemutatni Szegeden is, de aztán nem valósult meg. Azt gondoltuk, hogy ez idevaló lenne, hiszen ez a szakralitásból született templomból a templom elé kivonuló misztériumjáték, ami aztán színházzá vált, amit éppen a pestisjárványok után játszottak, hiszen az emberi létezéssel, az elmúlással foglalkozik. Miután kiderült, hogy nem tudjuk megépíteni azt a nagy látványos színpadot, amit tőlünk megszoktak, csak egy kicsi kétszáz négyzetméteres színpad ácsolására van lehetőségünk, ehhez kerestünk darabot.
Úgy éreztük, hogy most nagyon hasonló helyzetet éltünk meg ebben a három hónapban, mint amivel ez a darab foglalkozik, ezért választottuk végül.
Lesz még egy szimfonikus zenekari koncert is, és azt gondoltuk, hogy ha nem tudjuk azt csinálni, amit tőlünk megszoktak, akkor legyen mindenki számára elérhető népszínház a Dóm előtt, amit Klebelsberg mondott annak idején. Úgy döntöttünk, hogy amit a megváltozott körülmények között a téren csinálunk, ingyenes lesz. Azt is mondhatjuk, most ezzel a gesztussal megköszönjük a nézőknek az elmúlt közel kilenc évtizedet. Megpróbáljuk visszaadni a közösségi létezés értelmét, annak a lehetőségét, hogy szabadtéren újra maszkok nélkül emberi tekinteteket lássunk, hogy ez most ne fiskális kérdés legyen.
A nézők pillanatok alatt elkapkodták a jegyeket, akkora volt az érdeklődés, hogy a művészek vállalták, hogy a főpróbát is nyilvánossá tesszük. Lesznek még a korábbi időszak előadásaiból összevágott vetítések, így összességét tekintve 16 estén keresztül várjuk a nézőket.
Hányan férnek így a templom elé?
A koncertet 1500-an nézhetik meg, a moralitást ezren, itt nyilván figyelembe kell venni a rálátást is a székek elhelyezésénél.
Példaként említette az elmúlt évet. Ez lenne, amit szeretnének megvalósítani a későbbiekben?
Az a műfaji sokszínűség, amit a tavalyi évben tudtunk képviselni, az a nyitottság, amit a határon túli művészekkel jelezni tudtunk, azok a nagyszabású produkciók, amit bemutattunk, jelzik nagyjából az irányokat. Az a műsorpolitikai választás, ami látszott az újrainduló Újszegedi Szabadtéri Színpadon, amiben Brecht volt, Molière, akitől nem egy könnyed komédia, hanem a Don Juan került a színpadra, hogy balettet mutattunk be, volt táncjáték, volt kortárs zenei koncert, mutat egyfajta művészi értékrendet, amit visszaigazoltak a nézők is, hiszen az előadások telt házzal mentek.
Azért az érzékelhető, hogy más az újszegedi szabadtéri, másfajta műsorpolitikája van.
A Dóm tér a magyarországi szabadtéri színjátszás ikonikus helyszíne. Körbeveszi egy olyan épített örökség, ami a humán gondolkodást meghatározza. Ott van a Somogyi könyvtár, az egyetemi kutató laboratóriumok, a Püspöki Palota, a Hittudományi Főiskola, és persze a székesegyház, ahol a csillagtetős ég alatt létrejöttek a Szabadtéri Játékok. Ez egy gondolatiságában súlyos európai kontextusban megfogalmazódott kulturális rendezvény, ami nem véletlenül tart ki 90 éve, hiszen a klebelsbergi gondolatok nagyon fontosak voltak. Nem akarok nagyon patetikus lenni, de nem tudok attól eltekinteni, hogy Klebelsberg sírja ott van az altemplomban, ez egy nagyon erős metafizikai tér, masszív hagyományokkal.
Az újszegedi színpad, amiről mi a Dóm tér árnyékéban mint kisszínpadról beszélünk, azért az egy csaknem 1300 fős színház, mint az Operaház vagy a Vígszínház. A Dóm tér egy csodálatos épített örökség urbánus közegben, az Újszegedi Szabadtéri Színpad a Ligetben helyezkedik el. Tavaly volt 70 éves, 1949-ben nyitották meg, egy olyan időszakban, amikor a Dóm téri játékok még nem indultak újra a háború után.
Sokat gondolkodtunk Harangozó Gyulával, hogy mi legyen a profilja, hiszen korábban sok-sok vendégjátékot befogadó, kevésbé az önálló produkciókat létrehozó játszóhely volt, amin változtatni szerettünk volna. Szerettük volna, hogy legyen ennek is idegenforgalmi jelentősége, hangsúlyozottan saját produkciókat mutattunk be, itt volt a Don Juan, volt balettbemutató, de itt volt a sepsiszentgyörgyi színház Koldusoperája is. Megpróbáltuk újrapozicionálni a helyet. Ezt tartani szerettük volna ebben az évben is, ide hirdettük az opera produkciót is, és egyetlen vendégjátéktól eltekintve, minden saját bemutató sokféle műfajban. Mondhatom azt, hogy mégis teljes évad lesz, a Dóm téri Akárki pedig színháztörténeti kuriózum. Ezt nem is lehetne máskor megcsinálni, mint most, amikor nem áll a nagyszínpad, nincs a nagy lelátó, hiszen ez egy intim környezetet kívánó előadás. Most lelkesek vagyunk, hogy ebben az átmeneti helyzetben sikerült valami izgalmasat találni, fantasztikus művészek vállalták az együttműködést. Olyat próbálhatunk most ki, ami az elődeink gondolatiságában benne volt, de ami az elmúlt évtizedekben – valljuk be – egy színes, szélesvásznú showbiznisz helyszínévé vált a maga grandiózus bemutatóival a látványra fókuszálva. Most visszatérünk a gyökerekhez, amit az alapító atyák kitaláltak.
A közönség általában a jegyvásárlással szavaz. Másként érzékelhető-e, hogy mit gondolnak?
Minden évben kutatásokat végzünk szociológusok segítségével a közönség körében, elemezzük nemcsak azt, hogy ki jár hozzánk, honnan szerez információkat az előadásokról, de azt is, hogy mik a műfaji preferenciák, mire kíváncsiak. Ez persze nem azt jelenti, hogy úgy tekintünk erre, mint egy kereskedelmi felmérésre, de azt tudjuk, hogy ha valaminek a színvonalát emelni szeretnénk, mihez képest lépjünk. Legyen ez kommunikációs kérdés vagy művészi szempontból csábítás, esetleg a közönség megszólítása. Amikor átvettük az igazgatást, az volt a célkitűzésünk, hogy hozzuk vissza a prózát, hiszen szinte egy évtizede nem volt próza azon a téren, ami valamikor a prózajátszás ikonikus helye volt. Ugyanakkor nem felejthetjük el az operát sem, aminek szintén voltak itt klasszikus hagyományai. Akkor találtuk ki, hogy újra bemutatjuk a Háry Jánost. Kodály műve nagy teszt volt. Azt gondoltuk, hogy élünk azzal a lehetőséggel, hogy mi fesztiválprodukciókat hozunk létre, műfajidegen sztárokat hívunk meg előadásokra, az első Gerard Depardieu volt, ami fényesen működött. Sőt, működtek a prózai részek is, Béres Attila rendezése nagy siker volt. Elkezdtük ezt használni, volt, hogy jégrevüt csináltunk az Álarcosbál báli képében Katarina Wittel, Náray Tamás csinálta a báli képek kosztümjeit, tehát mindig kerestünk egy-egy műfajidegen sztárt, aki miatt olyanok is megnézték az operát, akik egyébként nem annyira kedvelték a műfajt. Arról nem is beszélve, hogy a világsztárok okán sokkal nagyobb médiamegjelenést tudtunk szervezni például az Álarcosbálnak, mint amit Giuseppe Verdinek egyébként a magyar média biztosítana.