Euripidész: Médeia / Nemzeti Színház
Mintha értené (nem érti) Rakovszky Zsuzsa szabad fordításának minden szavát. Viszont ért valamit. Szabadjára engedni az emberi létezés ritmusát. A valóságos és az idegrendszerünkben lüktető zenét.
Trill Zsolt és Szűcs Nelli Fotók: Eöri Szabó Zsolt
Csak arra kérlek,
legyetek elnézőek velem…
Lehetetlen. És mégis. Médeiáról lefejtjük a bűnt. A történet nem a bűnről szól. Nem a lehetetlenről, hogy egy anya féktelen féltékenységében lemészárolja a saját gyermekeit. Nem. A világ globális működését szemléli. Az istenek – a természet – törvényeit. A létezés törvényét. A minden élő fennmaradásának a törvényét. Köztük azt az egyén szempontjából gyötrelmes regulát, amely a nemzőképes férfit genetikusan elvezérli a következő, a fiatalabb asszonyig. S amely ezzel porba dönti a maga kicsinységét átlátni képtelen ember évmilliók alatt kikiristályosodott ethoszát. Amely a mindenkori erkölcsi normák sérülékenységét mutatja. Euripidész 2500 éve bemutatott darabja nem a bűnök bűnéről szól. Hanem az emberről, arról az önnön létezésének kiszolgáltatott lényről, aki a bűntől sem visszariadva próbálja kézbe venni a saját sorsát. Maga a bűn, a vérengző tragédia benne, mondhatni költői túlzás. A legendakör jól átgondolt költői túlzása. Dokumentált extremitás, amely a világ szokásos működését a maga szélsőségességében jeleníti meg.
A benne rejlő egyéni tragédiákkal együtt.
Az antikok igazsága megdönthetetlen igazság. Azoknak az igazsága, akik átlátták a természet törvényeit és isteneket rendeltek hozzájuk. Haragvó, máskor megbocsátó isteneket, akikkel nem lehet alkudozni. Miként a természet erőivel sem. Isteneket, akik Médeiát, a kolkhiszi fejedelem leányát fölruházták a leküzdhetetlen szerelem szenvedélyével az idegen férfi, Iaszón iránt, s ezzel rávették, hogy hagyja el, tagadja meg hazáját az imádott férfi és jövendő gyermekeik kedvéért. Végül Korinthoszon kötnek ki, a boldog család látszatát keltik, majd ugyanez a férfi elhagyja asszonyát a korinthoszi királylány kedvéért. Mert a hűség, a kitartás, a kihűlt, nem kellő körültekintéssel konzervált kapcsolatban is kötelező önfeladás erkölcsi elveinek ellentmondva a sikeresebb egzisztenciális boldogulás és az új genetikájú utódok létrehozásának a lehetőségét választja…
Jelenet az előadásból
Médeia sikít.
Őrjöng, tombol a színfalak mögött, csak a hangját halljuk. Nagy Mari dajkája szuggesztív átéléssel vázolja az épp aktuális helyzetet, majd beront maga Médeia. Kabátban, mezítláb. Így marad mindvégig. (Jelmez: Mészáros Zsófia.) Szűcs Nelli csupasz lábú, elhagyott, idegenként magára maradt asszonya a kiszolgáltatottság életre kelt, tajtékzó szobra, akit a családi tragédián túl a korinthoszi király – Rátóti Zoltán hatalomra látszólag alkalmatlan, hezitáló Kreónja – pusztán a családi kötődések miatt is száműzni szándékozik a gyerekeivel együtt.
A klasszikust rendező norvég Eirik Stubø, az oslói Nemzeti Színház, majd a Stockholmi Királyi Drámai Színház igazgatója időtlen modernségre kárhoztatja a teret. A szereplőket körülölelő teret, amelyben életre kel az öröktől fogva létező történet. Szemben velünk falra vetített, sűrű, sötét tenger hullámzik. A szenvedély mélyéből tör elő és elsodor mindent, ami az útjába kerül. (Díszlet: Ondraschek Péter.) A színpad letisztult, magától értetődő, hétköznapi egyszerűsége kézzelfogható közelségbe hozza a sztorit. Úgy nézzük, ahogy a körülöttünk zajló hétköznapi tragédiákat. Elborzadva. Mégis. A tragikus létformákat, a fájdalmat, a könnyeket, a létezésünket övező globális boldogtalanságot egyfajta mélyen megindító érzés, a meghatottság, a létezés már-már megmagyarázhatatlan, illékony öröme lengi körül. Az ellenállhatatlan vágy a létezés törvényeinek az elfogadására szép lassan eluralkodik rajtunk, s vele az érzés, hogy a messziről jött skandináv úgy játszik a tudattalanunkkal, ahogy csak akar.
Trill Zsolt és Szűcs Nelli
Minden hang, minden elhangzott szó a zsigereinkig hatol.
Mintha értené (nem érti) Rakovszky Zsuzsa szabad fordításának minden szavát. Viszont ért valamit. Szabadjára engedni az emberi létezés ritmusát. A valóságos és az idegrendszerünkben lüktető zenét. Nancy Sinatra Bang, bang című dalának modern kori dallamát (Bang, bang lelőttelek / Bang, bang, a földre estél…), amit a régi házukba visszalátogató Iaszón tesz be a lejátszóba, és aminek a hangjaira Trill Zsolt úgy öleli át tánc közben Szűcs Nelli sikítóan mai, fölkavaróan örök érvényű Médeiáját, hogy abban ott a sorsuk, a teljes szerelmük és a bekövetkező tragédia…
Stubø jól bánik a rá bízott tehetséggel. A megejtő ártatlanság jövendő fájadalmát magukon hordozó gyerekszereplőkkel, a kórussal – Söptei Andrea, Ács Eszter, Ligeti-Kovács Judit –, amelyik a rémület és a beletörődő, rezzenetlen nyugalom határmezsgyéjén egyensúlyozva, titkos beavatottként kíséri végig az eseményeket. A tehetséggel, amelyik azt meséli, amit ő szeretne mesélni.
Közben mindent elsöprő erővel hullámzik a háttér… A tenger.
