Eszenyi hihetetlen bátorsága
Saját lelkét-vérét teríti a néző elé a Vígszínház Premier című előadásában: soha nem látott viviszekcióval.
Fotók: Dömölky Dániel
És sikere van. Nem is a darabnak vagy Cassavetes-nek, a társulatnak, úgy az egésznek, hanem Eszenyi Enikőnek. Olyat produkál a Víg színpadán, amit ritkán láthatsz idehaza, de bátran mondom, hogy a világban is: önmaga viviszekcióját viszi a publikum elé. „Mindenki azt kérdezi, hány éves vagyok?” – mondja előbb magában bosszankodva, aztán egy slukk után előrejön és a nézők pofájába sírja-dadogja-ordítja. Mert a Premier című játék itt a Vígben nem a bemutató előtti idegességről, az utolsó simítások káoszáról, netán a főszereplő hisztijéről szól, hanem Myrtle Gordonról, a sztárról, akinek a játékán áll vagy bukik ez a broodwayi produkció. És Myrtle-nek ugyan sok baja van – a filmen tök részegen találkozunk vele –, de Eszenyi húzása mindent felülír: zseniális energiával, és hihetetlen bátorsággal, önmagát boncolja; hogy ti. retteg az öregedéstől, ami a Broadwayn a sztár halála.
Pedig Eszenyi ma is gyönyörű, sugárzása átüt minden jeleneten, ám lelke mélyén (mondja-mutatja) fél az idő múlásától. A sztár legvészesebb, legkegyetlenebb sorsfordulójától. Igen, önmagáról beszél – játszik, hogy bár még messze van a nagymamaszerepektől, de azért nem tudja ezt darabbéli asszonyt eljátszani, mert benne önmagáról kell vallania. Ezért aztán a pia, a veszekedés: hogy nem tudom eljátszani, meg hogy partnere ne üsse meg – amit a szerep megkívánna; meg hogy a rendezőnek – Manny-nek azaz: Hegedűs D. Gézának – fogalma sincs lelke titkolt küzdelméről, szóval mindez csak fedőszöveg, gesztus-paraván, ami mögül Eszenyi színészi-emberi valója tekint rád. Szemünk láttára boncolja fel magát. A pia is csak e „megmutatás” kínjának/elrejtésének gesztusa. Mert ez nem könnyű.
Már egy hónapja volt a bemutató, Pest-Budán egyre többen akarják látni ezt a produkciót, mert ez a játék Eszenyi révén most tényleg vérre megy. Engem meg bosszant egy-két kritikus kollégám érzéketlensége. Miszerint e rettegett vallomást mellékesnek látják, vagy csak hisztériát látnak ott, ahol egy élet rettegését viszi a színész véresen valós gyötrelemmel a színpadra.
Eszenyi Enikő és Hevér Gábor
Eszenyi ezzel a játékával színháztörténetet ír: a női színészsors legmélyét mutatja meg, úgy, ahogyan korábban még soha senki nem merte. Igaz, hogy a rendezés (Martin Čičvák) pár jelenetet a látvány kedvéért eltúloz (például a bárbéli dzsesszparádé mutatós, csak hosszú betét, ami eltereli a figyelmet). De Eszenyi átverekszi magát ezeken az apróságokon: saját lelke mélyrétegit felhozni fontosabb neki. Minek következtében, tán még soha nem láttam ennyire őszinte és megrázó játékot tőle. Tényleg saját vérét viszi a deszkákra.
Csoda.
