Az Esthajnal pénzzel, paripával, fegyverrel a Nemzetiben
Az Esthajnal előadásán lehet vitatkozni, de hogy Bodrogi Gyulát látni kell benne, az egyértelmű. A színészetbe plántált életöröm, az elementáris játékkedv, a jóféle ripacséria, a nekiszabadult bohóckodás, a nagy színészet, a lélekben örökifjúság, a lelki-testi elevenség bámulatos, humoros, szívet melengetően szépséges sűrítményét adja.
Fotók: Ilovszky Béla
Cigány handléként, kis szekéren tolják be a deszkákra. Arcán kapásból ott az örömmámor, hogy színpadon lehet. Széles a mosolya. Energikusan lóbázza a lábait. A közönség, amint meglátja, kiadós tapsban tör ki. Gondolhatjuk, elmúlt már 90 éves, legalább így, szekéren ülve láthatjuk az idős, méltán közönségkedvenc színészt. De aztán leugrik róla. Dalra fakad. A vándor árus és a komédiás keverékének szabadsághimnuszát zengi a publikum felé fordulva, mintegy szuggerálva, hogy legyetek ti is ilyenek. Ahogy a dal kibuggyan belőle, ugyanúgy a világ legtermészetesebb módján kezd táncolni. Nem csak néhány jelzésszerű mozdulatot tesz, hanem belefelejtkezve ropja. Megmámorosodik, a körülötte lévők elbűvölten bámulják, ahogy a publikum is. Levehetetlen róla a tekintet. A cigánytábor tagjai kiguvadt szemekkel nézik. Időlegesen megszűnik minden eddigi bajuk. Tökéletesen belefelejtkeznek abba, amit látnak. Erőt, hitet merítenek belőle. De azért nem egyértelműen könnyed percek ezek. Bodrogi attól színészóriás, hogy érzékeltetni tudja, ennek a kirobbanó örömnek, fékezhetetlen életkedvnek, a fájdalom az alapja. A kitaszítottság. A gyakran kényszerből való vándorlás.
Ahogy mondani szokták, a mosolynak szenvedés nélkül nincs aranyfedezete, de az igazi életörömnek sem. Ez a nagy művész képes eljátszani a rettentő mély fájdalomból kitörő vigadozást, azt, ahogyan az igencsak meghurcolt cigányok irigylésre méltóan tudnak mulatni. Ám ez a totálisnak tűnő önfeledtség, felsebzettségből is fakad. Ha úgy tetszik, fájdalomcsillapító. És a fájdalomcsillapítására való elementáris vágy megsokszorozhatja az energiákat. Bodrogi esetében ehhez hozzáadódik a színészetre való változatlanul mohó vágya és áradó humora, meg a sármja, karizmája. Ritka együtthatók. Felvillanyozódik tőlük az előadás.
Ami amúgy rendszeresen fel akar „villanyozódni”, de azért nem ég mindig ilyen magas hőfokon. Az a típusú Vidnyánszky Attila-rendezés a Nemzeti Színházban, amibe beletesznek mindent, van hozzá pénz, paripa, fegyver. Tobzódik a látvány, és olykor a magasra srófolt hangerő szintén, időnként egyenesen tombol Szarka Tamás jó néhány stílust magába olvasztó zenéje, ami gyakran felvételről szól, de van a színpadon cigányzenekar is. És ott ropják jókora létszámban a Magyar Nemzeti Táncegyüttes művészei, meg még a Baross Imre Artista- és Előadóművészeti Akadémia növendékei közül páran. Igencsak nagy a színpadi népsűrűség. És naná, hogy gazdag kiállításúak a jelmezek is, szín- és forma kavalkádot látunk, selyemszoknyák suhogását halljuk, Szarka Makszim Gorkij Makar Csudra című elbeszélése és A cigánytábor az égbe megy című film nyomán írt darabjában.
A színpompás forgatagnak az ellentételezéseként Makar Csudraként ott ül a színpad elejének bal szélén, talpig feketében, Blaskó Péter. Már a kenyere javát megette, ő a megbölcsült cigány, aki próbálja a népét afelé terelni, hogy valamiképpen túlélje a számára szinte mindig vészterhes időket. Igyekszik csitítani a belső feszültségeket is, az összezördülések, egymásnak feszülések, gyilkos indulatok esetén is iparkodik békítően hatni. Tisztelik. Valamennyire hallgatnak is rá. Ő képviseli az örök reménységet. De a cigányokra kívülről nehezedő nyomás, sőt a kisebbséget sújtó fenyegetettség, az, hogy elűzik őket eddigi tanyájukról, törvényszerűen felőrli az idegeket, és ez kisülésekhez, majd pusztító robbanáshoz vezet.
Sok mindent sikerül kifejezni tánccal, Zsuráfszky Zoltán társrendező, koreográfus, és állandó munkatársa, Zs. Vincze Zsuzsa táncdramaturg, koreográfus intenciói szerint. A színészeket ugyancsak hadra fogják, nem csak körbe táncolják őket, sokat mondanak el ők is mozgással. Olykor egészen felajzottak a testek és a lelkek. Akár a szó szoros értelmében egymásnak feszülnek. Nyughatatlanságuk túlmozgásban is megmutatkozik. Idegesen koppannak a csizmák a földön, villámlanak a tekintetek, amikor a városka cigányokat nem kedvelő lakói, a rendfenntartó közeg, meg a cigányok egymásnak ugranak. Különböző alakzatok formálódnak belőlük, és csaknem állandóan mozogva közelítenek, távolodnak, majd ismét közelednek az ellenséges táborhoz. Főleg az előadás vége felé ez dermesztően vérre megy, sokatmondóan érzékletes, hátborzongató. Korábban nem ritkán inkább csak a látványosságot fokozó dekorativitás. Olykor mindössze revü elemnek érzem. Aztán fölerősödik, sőt ütőssé válik. Gyakran párhuzamosan történnek az események, a különböző hangulatú jelenetek kontrakarikírozzák egymást, vagy éppen egymásba hömpölyögnek.
A történet középpontjában, a cigányságon, és az őket nem befogadókon kívül, egy szerelmespár áll, Lojko Zobár, Berettyán Nándor és Esthajnal, Katona Kinga megszemélyesítésében. Vannak gyönyörű, a másikba belefelejtkező szerelmi jeleneteik. De afféle se veled, se nélküled páros. Népükből is eredeztethetően a zsigereikbe ivódott a bármit felülíró szabadságvágy. Az ösztöneik hajtják, űzik őket. Annyira szabadok, hogy még a párkapcsolat kötelékeit sem bírják elviselni hosszabb távon. Hol szétmennek, hol összejönnek, és így tovább váltakoztatva. Szinte óhatatlanul tragédiába torkollik a történetük, ahogy a cigányság históriája is nem ritkán fenyeget tragédiával. A humor mellett a vészterhesség légköre is belengi az előadást, amiben a Karaván Színház színészei, gyerekek, meg hús-vér lovak is részt vesznek. Szóval tényleg minden be van dobva. A többi szereplőnek jobbára karakteralakításokra van lehetősége, általában odateszik magukat. Felsorolom jó néhányukat, valamennyiüket szinte lehetetlenség. Rácz József, Nyári Oszkár, Nagy Mari, Szarvas József, Krauter Dávid, Szilágyi Ágota, Polyák Anita, Battai Lili Lujza, Babindák Ernő, Dobos Judit… A látványos díszleteket Galambos Péter, az ugyancsak szemrevaló jelmezeket Berzsenyi Krisztina tervezte.
Bizonyos jeleneteiben inkább csak dekoratívan hatásos, míg máskor mély, fájdalmasan szép a produkció.
