Elżbieta Chowaniec: Gardénia / Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház
A családtörténeti sors-cirkuláció a köznapi végzet játéka, amelyben egyszer csak bármelyikünk bennvalónak érezheti magát.
„Hiába menekülsz, hiába futsz. / A sorsod elől, futni úgyse tudsz” – énekeli a négy szereplő az előadásindító Karády-dalt; nősorsok, négy generáció története látható a Ruszt József Stúdió Színházban, Kecskeméten.
Cziegler Balázs díszlete egy időtlen konyha képét tárja a szemünk elé: a múlt századból ismerős edények, befőttek, asztal, stokik. A kopottas tér alumíniumbája és a Karády-sanzonok acapellája karakteres közép-európaiságot terít a színpadra; ebben a miliőben kezdi monológját az Első nő. A nézőtér két szembeállított oldala közt játszanak a színészek, néha mintha megszólítanának, figyelnének, máskor pedig hátat fordítanak, ez a kettősség könnyen bevonja a nézőt. Csombor Teréz alakítja az Első nőt, azaz a dédmamát; egyedül ő visel ékszert a néhai gazdag és könnyű élet jegyeként, azonban kiderül, hogy mindez korán szertefoszlott: a krakkói zsidók kitelepítése után házasságot köt egy tiszttel, aki az ott tartózkodó SS-vezetők szórakoztatásával bízza meg; vidéken születik meg a nagymama (Csapó Virág), aki alkoholista anyja gondatlanságával dacolva válik szívós, munkába temetkező nővé, gyermekét a tervgazdálkodás szellemében neveli, kötelességként, örömtelenül. A Második nő lánya (Hajdú Melinda) elutasítja anyja elveit és hedonista, önpusztító életbe kezd, ebben cseperedik föl az ő gyermeke. A negyedik generáció képviselőjeként Támadi Anita e.h. jelenik meg: a már trapéznadrágot viselő, tudatos, rendszerető, párjával kora reggel joggingolni járó marketinges. Ő a ma embere: analizálja a családi múltat, tiszteli, megérti, ugyanakkor függetleníti magától.
A Karády-sanzonok acapellája karakteres közép-európaiságot terít a színpadra Csombor Teréz és Csapó Virág
Konok büszkeség lengi körül ezeket a nőket: büszkék a szépségükre, munkájukra, leleményességükre, rendezettségükre; és ennek csak az ellenkezőjét látják az édesanyjukban. A Gardénia szerkezete prózai értelemben vett áriákra, duettekre, tercettekre és kvartettekre épül, Markó Róbert rendezésétől azonban ne várjunk operai díszeket; egészen puritán, giccsmentes. A Gardénia eredeti rendeltetése az öngyógyítás volt: a szerzőnő terápiás céllal saját családjának múltját írta meg, a dráma érintetlen formájában hektikus színpadi szöveg, melyen sokat alakított a rendező.
A fakó színek közt a négy játszó feketében (jelmez: Bobor Ági), kimondatlan gyászban, mely csak az előadás utolsó jelenetében konkretizálódik. Ahogy a fekete ruhák szabása más-más kort és jellemet idéz, mégis uniformisba öltözteti a szereplőket, pontosan úgy értelmezhető színpadi jelenlétük is: megszólalásaikban, hangnemükben egyéniek, mindemellett fájóan általánosak. A rendező nem enged teret a melodrámának és a női témákat feldolgozó darabok kliséinek; már korábban foglalkozott az anyaggal, a magyarországi bemutatónak (Thália Új Stúdió, 2011) ő volt a dramaturgja. Vélhetően ugyanazt a szöveget használja, mint 2011-ben (ez az eredeti lengyel darabot szinte a felére csökkentette). Az előadás mindössze 75 perc, ám ez mit sem von le az értékéből; a színésznők többnyire sallangmentesen, fanyar humorral mesélik el életútjukat, ugyanez jellemző az előadott Karády-dalokra: a hölgyek minirevüje karakterükre épül, így szólal meg a Halálos méreg, a Munka után estefelé és A szívemben titok van.
A fakó színek közt a négy játszó feketében
Igazán nehéz egy alakítást is jobban dicsérni a másiknál, a játszók együtt rezdülnek, ennek egyik remek példája a természetes beszédhez megszólalásig hasonlító, egymás mondataiba belekotyogó dialóguskezelés. Helyenként a dal válik erőssé, máskor a közönséghez intézett kiszólások, vagy a gyermeki lét megjelenítése; összetett játék tölti be a színpadot a zenés kezdettől a félszeg végig.
Három nő győzködi a legfiatalabbat a házasság fontosságáról
A zárójelenet groteszk: olyan három nő győzködi a legfiatalabbat a házasság és az esküvő fontosságáról, akiket cserben hagytak egykor a gyermeküket nemző férfiak. Sőt, ragaszkodnának a hagyományhoz is: megkerülhetetlen gesztus, hogy ugyanaz a virág – a gardénia – díszelegjen majd az esküvőn, mint ami az anyjáén, az anyja anyjáén és így tovább. Mégsem a bukétás-sanzonos fátumot érezzük. A családtörténeti sors-cirkuláció a kecskeméti Gardéniában a köznapi végzet játéka, amelyben egyszer csak bármelyikünk bennvalónak érezheti magát.
Mégsem a bukétás-sanzonos fátumot érezzük Fotók: Walter Péter
