Élő-holt szövedék: sárga, vörös, szürke

|

Élőhomok – Szabadkai Népszínház

Testekből, homokból, színekből és történetszövedékekből álló sajátos világba rántja be a nézőt Mezei Kinga Élőhomok című szabadkai rendezése. A négy játszó megannyi szerepben jelenik meg, s válik a készülő rajzok részévé a pontosan kiszámított, sokszor mégis a spontaneitás érzetét keltő koreográfiában.

Fotók: Szabadkai Népszínház

Testek által létrejövő ecsetvonások, önmaguk izoláltságában kevésbé értelmezhető fragmentumok ezek, amelyek csak az egyes darabkák összegyűjtésével adnak ki egy képet az élő anyag szövedékének áramlása során. A homokszemek és ecsetvonások néha-néha összegyűlnek, összesűrűsödnek, és egy pontban megpihennek, mielőtt áramlásuk új utat törne magának. A művészi megvalósítás mellett azonban fontos megemlíteni, hogy az Élőhomok tematikus előadás, amely a Novem Színházi Szervezet, a Szabadkai Népszínház és a magyarkanizsai Regionális Kreatív Műhely koprodukciójában készült. Egyrészt Petrik Pál halálának 25. évfordulója alkalmából a művész munkássága előtt, másrészt a vajdasági magyar képzőművészet napja előtt tisztelegve. Utóbbit november 14-én ünneplik, Ács József képzőművész és teoretikus születésnapján, amely 2013 óta számít hivatalosan is ünnepnek.

Az előadást közvetlenül inspiráló Petrik Pál szabadkai születésű művészként 1951 és 1980 között a Népszínház díszlettervezője volt, ezt megelőzően tanulmányait pedig a belgrádi Képzőművészeti Akadémián végezte. A ’60-as években egyedi technikával készítette képeit: homokszemcséket kevert olajfestékkel, a homok mellett pedig más anyagokkal is kísérletezett, például üvegcserepekkel. A homok és festék kombinálása az előadásban is fontos motívumot alkot, ahogyan a festés aktusa is. A homok nyers tónusa mellett a harsány alapszínek jelennek meg és kerülnek fel üvegre, lepedőre, úgy mint a sárga, a vörös, a kék – ezzel is Petrik világát idézve. Petriken kívül ugyanakkor a neves vajdasági író, Tolnai Ottó művei is inspirációként szolgáltak.

„nyolc méter / rongyszőnyeget vett egy ruszin nénitől / a harmadik méternél levő lila sáv miatt/ a lépcsőn hozta fel / mert valaki egy nagy hógolyót gurított a felvonóba / s nincs aki kituszkolná / szép vörös kék és fekete sávok is vannak / mégis miért hamuszín minden rongyszőnyeg / hallom / felbúg a felvonó / gurul a nagy hógolyó / hátrálok végtelen / hátrálok végtelen a langyos szőnyegen / a ruszin néni majd segít nekem”. Írja Tolnai a Vidéki Orfeusz kötet Vizesnyolcas tüzesnyolcas című vers felütésében, amely az előadás zárlatában – az egyetlen verbalizált jelenetben – el is hangzik. Ez a pár sor az előadás mottóját tartalmazza. Minden mozdulat, minden cselekményszövedék érzeteket vonultat fel, amelyek a szereplők életének képzeletbeli rongyszőnyegén, csak úgy, ahogyan a készülő festményeken, színeket hagynak. A kérdés az, hogy lehet-e mindez színes, vagy az alap szürkéje elnyeli a különböző árnyalatokat?

A szüzsét keresve nehezen tárgyalható az előadás. Formanyelve egyenlő arányban használ absztrakt játékot, konkrét szituációkat jelenít meg, miközben a mozgásszínház eszközeivel dolgozik. A mozgást mindig kiegészíti egy-egy képzőművészeti tett, amely esetenként különálló performanszként is értelmezhető lenne. Ilyen például, amikor a Pálfi Ervin és Hajdú Tamás által megformált festő-figurák testük súlyával roppantják szét a díszlet egy, a földre fektetett, fal méretű vásznában elrejtett festékpatronokat. Az egyes jelenetekben megjelenő különböző érzeteket egy-egy karakter, vagy azok kisebb csoportja bontja ki. Minden ilyen szereplőhöz kapcsolódik egy-egy zenei téma, amely általában hamarabb hallható, mint ahogy a karakter színre lép. Ilyen módon a zenei témát azonosítva – mint akár egy gyerekelőadásban, bábszínházban, vagy akár rajzfilmben – várjuk az ehhez kapcsolódó figurát. Az alkoholt lopótökkel megszerezni kívánó szomszéd témája játékos jazzfutamokból épül fel, míg a mindig biciklivel érkező szakállas szomszéd zenéje délvidéki népi elemeket tartalmaz.

A zenei paletta meglehetősen változatos: zajzene, Igor Sztravinszkij Tangója is felcsendül csakúgy, mint George Enescu, Franz Schubert, Claudio Monteverdi, valamint Mezei Szilárd szerzeményei, illetve Márkos Albert zeneszerző munkái. A jelenetek egymásutánja gondosan felépített. „Egy sima, egy fordított” mintára váltakozik a kissé szürreális, a merengő és a humoros. A magával ragadó, ám tét nélkülinek tűnő apró mesék a könnyedség illúzióját építik, amely a tetőponton hirtelen és kegyetlenül foszlik szerte.

A koncepciózus vizualitás egyszerű formákat és színeket használ, s legnagyobb erénye a váratlan megoldásokban és a díszletelemek többszörözött funkciójában rejlik. Semmi sem csupán az, aminek látszik, minden kis részletnek megvan a maga helye és jelentése – még akkor is, ha csak akkor eszmélünk rá egy-egy rekvizitumra, amikor már használatba kerül. Mezei Kinga gondolkodásának sajátja ez, amely Ondraschek Péter díszlettervező segítségével bontakozik ki.

A szintén szabadkai Szedjetek szét című (Kosztolányi Dezső Színház, bemutató 2020. 09. 23.) előadásban hasonlóan leleményes és szuggesztív világot teremt a rendező és Ondraschek együttműködése. A hátteret egy tetőszerű ferde építmény uralja, amely kinyitható, átforgatható lemezekből áll, darabjai járatokat és kellékeket tartalmaznak. Fehér felülete pedig egyaránt alkalmas vetítésre és festésre. A homok és festék bevonásával készülő festmények létrehozásának motívuma ugyanis az egész előadáson átvonul. A Szilágyi Nándor által megformált idős vidéki festő alakja akár magát Petriket is eszünkbe juttathatja. Homokból formált emberi alakokat és éles színekkel rajzolt tájakat látunk, esetenként nonfiguratív, absztrakt képeket. Minimalista, stilizált vidéki idill adja a játék keretét, ahol jól megfér a kitömött madár, a fészek, egy bárány, tükrök, üvegek, megannyi csipke és a tető felső részén helyet foglaló embermagas ablakok.

A színészi játék leginkább magával ragadó része az a koncentráltság, amellyel a négy játszó – Hajdú Tamás, Pálfi Ervin, Mezei Kinga és Szilágyi Nándor – egymáshoz viszonyul. Ezt a fókuszt használják fel a számtalan szerepváltás, szerepátadás során is. Ilyen például a festő feleségének átalakulása, akit hol Mezei Kinga, hol Hajdú Tamás jelenít meg – a humoros jelenetek alaphangját megadva. A koreográfiát a kísérletezés jellemzi, amely némiképp kontrasztban áll a díszlet és a koncepció kitaláltságával. Finom és köznapi mozdulatok keverednek, ám nem jön létre egy olyan erős mozdulatkészlet, mozgásrendszer, amely a jelenetek humorához vagy melankóliájához hasonlóan elkísérnének az előadáson túlra. Az egymásba epizódokként fonódó helyzetek egyfajta normalitást, idillt építenek, s ezt a folyamatot a Nő és a Férfi néhány közbevetett találkozása szakítja meg, illetve ezek készítik elő és késleltetik a drámai tetőpontot.

Az előadás akár a női szerepek tematizálásával is felfejthető. Megjelenik a vágy tárgyát képző nő (sárga ruhában), akire mindenki odafigyel, mintha mágnesként vonzaná magához a tekinteteket. Az idősebb nő, a feleség, aki elfogadóan, kicsit zsörtölődve, ám mégis partnerként jelenik meg a festő mellett. Láthatjuk ugyanakkor az elnyomott, bezárt nőt, aki pusztán szeretetre, tiszteletre vágyik. Szívbe markoló jelenetében erőszakosnak tűnő párja, a részeg szomszéd szó szerint rácsok közé, egy bölcsőbe kényszeríti. Ebben az egyszerű képben a nő infantilizálása, valamint a családi, biológiai funkciók kielégítésének nyomása egyszerre kap helyet. Ám mindez csupán felvillan, érzeteket kiváltva a nézőből, a rendező mégis jó érzékkel találja meg azt a pontot, amely még képes egy-egy problémát kibontani anélkül, hogy „elnehezítené” az előadást.

A Nő és a Férfi egymásra találása – a hosszasan elnyújtott, lopott pillantások – szoros ölelésekben és nászi táncban juttatja el a csúcspontra kettejük kötődését és az előadást. Virágcsokorként elég számukra egy nagy fej karfiol, esküvői párta gyanánt pedig egy fokhagymakoszorú. Ám a felszabaduló érzelmeket lefojtja a birtoklási vágy, az irigység, az akarnokság. Ami színnel, élettel telt meg, újból szürkének és elnyűttnek tűnik, a vidéki idill motívumról motívumra múlik ki az új kezdet reményével. Azt a feszültséget és tragédiát pedig, amit mozdulattal már nem lehet feloldani, azt egy színpadnyi méretű látvány- és hanginstalláció teszi meg.

Képek Tolnai Ottó és Petrik Pál motívumai alapján

CÍMKÉK: