Elias Canetti – Lőrinczy Attila – Keresztes Tamás: Káprázat / Forte Társulat – Szkéné Színház
Elképzelhető-e vajon ennek az izgalmas játéknak egy kidolgozottabb változata?
Fotók: Szkéné Színház
A testi ráhatásnak azt a belső balanszírozásra késztető, izomlázat okozó formáját nem ismertem eddig, ami a Forte Társulat tizenegy kiváló színészét látva vett erőt rajtam. Ennek a nagyon érdekes, groteszk rém-operácskának a szereplői tudniillik jobbára gólyalábon közlekednek. Tétova tarkaságú, szedett-vedett ruháikban (jelmeztervező: Benedek Mari) billegnek és ágaskodnak, kóválygó gázlómadarak módjára próbálva meg céljukhoz érni, képzelményeik hínártengerében,
Pályája kezdetén, a Bulgáriában született, spanyol-zsidó ősöktől származó, Bécsben is élő, de angol állampolgárságú, németül író Elias Canetti nyolc tételben tervezte megírni az „őrültek emberi komédiáját”. Egy rész készült el belőle, az 1934-ben megjelent Káprázat című regény, mely Sárközy Elga remek ritmusú fordításában 1973 óta itthon is olvasható. Az eredeti cím (Die Blendung) vakító fényt, elvakítottságot jelent. A magyar cím szebb ugyan, de kevésbé kifejező. Ebben a történetben minden szereplő igényt tart a maga saját lelki vakságára, hogy az megvédje őt a zavaró „érzékfölöslegektől”, például a másik ember szükségleteinek észlelésétől és elfogadásától. Nem lenne ez baj, ha útjaik nem kereszteznék egymást. De mivel érintkezniük kell, elképesztő kulturális karambolok következnek be. Világok találkoznak általuk. Ezeket a sorozatrobbanásokat aztán Canetti – megfűszerezve némi „kivételesen találékony nőgyűlölettel” (Susan Sontag) – kaján örömmel közvetíti.
A színpadi változatot elkészítő Lőrinczy Attila nem akármire vállalkozott. Ezt a föltartóztathatatlan sarjadzással burjánzó, embert próbáló szövegtengert talán csak zenében lehetne igazán visszaadni. De – Keresztes Tamásnak köszönhetően – van itt zene is, kórussal is élő, mulatságosan groteszk, igazi színpadi zene, magyar gyermekdalok rejtett motívumaival. Nagy érték az előadást végig zongorázó Grósz Zsuzsanna dinamikus muzsikálása, s remek a színészként is kiváló teljesítményt nyújtó Widder Kristóf csellójátéka. Hogy Horváth Csaba, a játék rendezője és koreográfusa milyen erővel teli, elegáns és nagyvonalú alkotótársa az írónak, azt akkor érzékeljük igazán, ha megküzdünk a hatszáz sűrű oldalt kitevő olvasmánnyal.
Canetti tálcán kínálja az ötleteket annak, aki élni tud e javakkal, és Horváth Csaba élni tud velük. Érzékenyen fogadja az írói látomást, például a főszereplő többször hangoztatott „gólyalábait”, s magát az alapötletet, hogy az emberek könyvekké, a könyvek emberekké tudnak változni. Ebben a történetben mindenki megy a maga sugárzó fantazmagóriája után, s közben folyton ütnek, vernek vagy épp agyonvernek valakit. Canetti festői ábrázolásmódja hat a koreográfusra, s mozdulat lesz a vízióból. Az állatias erényekkel rendelkező Házmester (Pallag Márton) hatalmasra nő a könyv „ököl-vízió”-jában, akárha a dadaista Otto Dix, vagy későbbről Dali vagy akár Picasso riasztó alakjai mozdulnának felénk. Horváth Csabánál ez a lányát is halálba kefélő szörny, Pfaff, a mindenkori zsoldosok díszpéldánya, alumíniumlábú, óriás kaszáspók képében támad. Mögöttük, a fekete falakon körbefut egy kapaszkodást lehetővé tevő rúd, néha előkerül pár fekete állvány, s fontos kellék a könyvekként kezelt, tarka cipők halma, de különben egyetlen sárkánymintás, zöld bársonyszőnyeg szolgálja ki az összes akciót.
A Forte Társulat nagy vállalkozása jelen állapotában híven adja vissza Canetti művének egyik vonulatát. Kifordított pikareszk történetet látunk, melynek főhőse egy „könyvbrancs”-beli alak, egy nyizege értelmiségiféle, aki nem életrevalósága, hanem tehetetlensége miatt vetődik epizódról epizódra. Főhősünk Peter Kien, az autisztikus sinológus professzor (Nagy Norbert), kéjes viszolygással szemléli az élők világát. Szórakozottságának s egy félreértésnek köszönhetően feleségül veszi házvezetőnőjét, a mérhetetlenül buta és önző Therese-t (Földeáki Nóra), aki – lelki szemeit az elnyerhető vagyonra függesztve – egyszerűen kitúrja a profot a lakásából. Kien utcai csavargásai közben a rendkívül tanulékony, púpos Fischerke, a hajléktalan sakkzseni (Fehér László) karmai közé kerül, aki a többiekkel összefogva aztán végképp kifosztja a tudóst. Ez a futurisztikus bábalak a másik tébolyult, a pergő és laza változat a mániákusok hadából.
A többiek – Konfucius, a kedvenc, vagy az erotomán Vak (mindkettő Kotormán Ábel), Grob úr, a csábos bútorbolti eladó (Horkay Barnabás), vagy a sakkozó törpe felesége (Szilágyi Ágota), hol kórust képeznek, hol szédült molylepkékként keringenek a professzor apadó pénztárcája körül. A lényeg: a banda széthordja a becses könyvtárat. Kien, a maga csonkolt értékrendjével élve, csak a könyvekben rejlő információkkal foglalkozik. Az életidegen tudás teremőre ő, aki a végén végképp padlóra kerül, mert ráadásul gyilkosnak, s ezért üldözöttnek hiszi magát, azt gondolván, hogy magára hagyott felesége éhen halt, mikor ő rázárta az ajtót.
Ám előkerül a negyedik monomániás, Georg Kien (Andrássy Máté), a tudós Párizsban praktizáló, pszichiáter öccse, aki pikk-pakk elrendezi a dolgokat, visszavezeti testvérét a helyreállított könyvtárba, majd hazafut a maga őrültjeihez. S akkor Kien egyedül marad a könyveivel – meg egy doboz gyufával. „Therese meghalt, és szívélyes üdvözletét küldi!” – hangzik el többször az üzenet. Kien tehát retteg. De már nem sokáig.
Nagyszerűek a játékosok. Az élénk eszű Fischerkét játszó Fehér Lászlónak arra viszonylag kevés szöveg áll rendelkezésére, hogy a maga égő mániáját meglobogtassa, de így is pöfög és buzog, míg egy cselló lába át nem döfi a torkát. Andrássy Máté nőgyógyász-nőcsábász-pszichiátere fejjel magasabb mindenkinél, ő az, aki alumíniumlábak nélkül is általlép a problémákon, s ő az, aki Therese-t is megszelídíti. A csodálatos Földeáki Nóra Theresének arcán lazább percekben is ül valami néma kotkodácsolás. Apróhirdetéseken edződött, bugyborékoló monológjai nemcsak a szerzőt és a fordítót, de Lőrinczy Attilát is dicsérik. Halasi Zoltán említi a regény szereplői kapcsán Canetti egyik munkamódszerét, azt az eljárást, amikor az író „a beszélt nyelv egyéni sajátságait nagy precizitással hordozó akusztikus maszkot” illeszt egy szereplőre. Nos, ez, Földeáki finom torokhangjának köszönhetően, bámulatosan működik most.
Van esély rá, hogy a néző „megcsahol a hamis nyomon”, s a kibontakozó történetben Szókrátész, a tudós, és Xanthippé, a rettentő természetű feleség sztoriját véli újramesélődni. Pedig másról van szó. Kien emberi vaksága, s elrajzolódott lelke nem igazán tudja birtokba venni Nagy Nobert szoborszép, férfias arcát, tiszta tekintetét. Túlságosan sokáig kedveljük őt, s nem létező érdemei ellenére is drukkolunk neki, pedig hát, szépen kifejlett őrület gazdájáról van itt szó. Mivel a játéktól nem idegen a stilizáció, talán egy borzoltabb szemöldök időben figyelmeztetne bennünket: Vigyázat, nemigen van itt kinek szurkolni.
Az emberi létet jellemző, lényegi vakságról szólva írja Canetti: „A vakság fegyver, az idő és a tér ellen. Létünk nem egyéb, mint egyetlen irtózatos vakság, leszámítva azt a keveset, amit szűkös – jellegüket és hajtóerejüket tekintve egyaránt szűkös – érzékszerveinkkel felfogunk.” Ám de van, amit elképzelünk! A Forte előadása mostani formájában, a vágytól elvakított képzelgések hiányában nem hozza eléggé elénk a megvakítottság állapotát, de rémisztő képregényként jól működik. Amolyan „jó borzasztó” az élmény, csak hát az alapműben több van. Kérdés, átmenthető-e színpadra az, ami a regényt szinte szétfeszíti: míg a mélyben – normális észleléseik javarészét kizárva – ütik-verik egymást az emberek, képzelgéseik irizáló buborékok formájában libegnek közöttük. Megpróbál ebből érzékeltetni valamennyit a játék, de sajnos, a dalban közölt információk mindig is csekély százalékban érnek el a közönséghez.
És mégis, talán épp a zene, a többszólamúság tudna itt segíteni, hiszen a képzelgések közös rituáléja hiányzik. Nincs kihasználva az az elvarázsoltsági párhuzam, ami Kien és Fischerke őrülete közt kimutatható, s amihez később a pszichiáter öcs is – bár tulajdonságait mi alig ismerjük – társulni tudna. A tüzes fináléba később becsatlakozhatna az ugyancsak vágyképek által rángatott Therese és a kisebb tétekben játszó szereplők kórusa. S ha már a tűznél tartunk: kár, hogy mielőtt Kien a végső, óvatos gyújtogatósdiba kezd, nem ülteti el bennünk ennek a tettnek a lehetőségét, noha az égő római és kínai könyvtár látomásos álma előkészíti ezt a regényben.
Elképzelhető-e vajon ennek az izgalmas játéknak egy kidolgozottabb változata? Ha nem, akkor is beírja magát életünkbe ez a produkció, a maga billegő, csattogó, gólyalábas könyvembereivel, s a napjainkat is megkeserítő, kölcsönös rosszhiszeműség virtuóz ábrázolásával.
A Forte Társulat és a Szkéné Színház közös előadása
