Elfriede Jelinek: A királyi úton / Katona József Színház, Sufni
A produkcióban egy színész és négy színésznő teremti meg a színpadi helyzetet, amely a szövegnek megágyaz. Elek Ferenc sárga parókában, hülyehajjal, buldogszájjal, színes nyakkendőben állítja elénk a néven nem nevezett Trump királyt.
Elek Ferenc és Pálmai Anna Fotók: Dömölky Dániel
Lehetett sejteni, hogy nem lesz könnyű ez senkinek: sem színésznek, sem nézőnek. Aki olvasott már vagy színházban látott Elfriede Jelinektől, tudhatta, hogy aligha számíthat könnyen csúszó színdarabra a Nobel-díjas osztrák írónőtől. Ismeretes, hogy A királyi útonhoz akkor fogott hozzá, amikor 2016. november 8-án Donald Trump megnyerte az amerikai elnökválasztást. (Ki-ki emlékezhet, milyen volt erre a hírre ébredni. Mint a katasztrófáknál szokás, az emberben rögzült az értesülés pillanatának helye és hangulata.) Esszének indult Jelinek írása, aztán idővel sajátos színpadi művé terebélyesedett.
Ebben a komoly irodalmi értékű, míves, ritmikus szóömlenyben egy elkeseredett lírai én beszél. A művet egyrészt klasszikus (dór, ión vagy korinthoszi) oszlopok tartják: át- meg átszövik görög drámák, sorstragédiák utalásai, idézetei. Másrészt huzamos ideje aktuális politikai-közéleti és (rossz)közérzeti jelentésül szolgál. Harmadrészt poétikus tényfeltáró anyagnak is tekinthetjük, amennyiben körbejárja az USA elnökének stiklijeit (ennél enyhébb kifejezést nem is találhatnánk), például megemlít 2800 dollár készpénzt – ennyi önrésszel jutott Donald Trump egy 108 szobás floridai ingatlanhoz. Negyedrészt és ötödrészt is bizonnyal találhat, aki többször lemerül Elfriede Jelinek szép szövegtengerébe, amelyet Halasi Zoltán elismerésre méltó fordításában ismerhetünk meg magyarul. Ha egyet idézhetek belőle, ez legyen: Annak az erőszaknak, amire felkészülünk azzal, hogy szembefordulunk az erőszaktevőkkel, még mielőtt ők fordulnának ellenünk – ennek az erőszaknak olyan ereje van, hogy ez nem fog eltűnni magától. Itt van és itt is marad.
Pálmai Anna, Kiss Eszter és Pelsőczy Réka
A Katona József Színházban első lépésként Török Tamara dramaturg alaposan meghúzta, a negyedére-harmadára tömörítette és szerkesztette a textust. A rendező, Máté Gábor a kiosztással tagolta, értelmezte, szervezte szólamokba. Maximálisan tiszteletben tartotta a szerzői instrukciókat, a Muppet Show-formát, a vakságot, átvitt értelemben a vállra omló elmebaj is jelen van. Talán nem is annyira a játék stílusával, mint inkább a dinamikájával sikerült a vállalkozás során színházzá szublimálni A királyi útont.
A produkcióban egy színész és négy színésznő teremti meg a színpadi helyzetet, amely a szövegnek megágyaz. Elek Ferenc sárga parókában, hülyehajjal, buldogszájjal, színes nyakkendőben állítja elénk a néven nem nevezett Trump királyt. (Az a majdnem lyuk, ami az inggombja és a nadrágja találkozásánál keletkezik, az szinte couleur locale.) A kitűnő Elek Ferenc külsőségekre épít, színészi eszközökből ezúttal jóval kevesebbet mutat, mint a partnernői. Ezt hajlamos vagyok mondanivalóként is felfogni: meglehetősen gyakori ugyanis az életben, hogy a nők rengeteget dolgoznak azokért az eredményekért, amiket aztán a férfiak érnek el. Az előadásban fellépő nők voltaképp alattvalói képviseletek, szócsövek, gondolatfutam-gazdák. (Hogy kicsit foglalkozzunk azért nőügyekkel.)
Csoma Judit és Elek Ferenc
Csoma Judit némiképp jelinekes fejet kapott. Ül, figyel, beszél, szatirizál. Ő a vak látnok, de itt a vak jós is legfeljebb a jövőt látja – a jelenre nincs szeme. Pelsőczy Réka úgy fest, mint egy afroamerikai maci. Hillary Clinton-os pólót hord, hetvenes évekbeli sárga klipszet, szív alakú piros napszemüveget, és egy bugyuta bábfigura hangján beszél. (Kedves, bensőséges pillanat, amikor a királyválasztás után a Felkelt a napunk… kezdetű örökbecsűt dünnyögi.) Letaglózóan szép a lemondó, reményvesztett zárómonológja a kihunyó fényben. Az EKG felismerhető, kicsúcsosodó görbét mutat. Még van élet. (Viszont amikor a díszletbe helyezett, markírozott televíziókészülék igazi dokumentumfelvételeket hoz be ebbe a végletekig stilizált nem-világba, na az tűnik már-már zavaróan feleslegesnek.)
Pálmai Anna selyemcukorfényű, friss eperlekvár színű hajjal (© Gabnai Katalin – szakértőhöz fordultam színmeghatározásért), ciklámenszínű rúzzsal, pink cicanadrágban, ezüst cipőben és dzsekiben egy revüsített pomponlány külsejével lelkesedik az új uralkodóért. Kis mértékben szerep, nagymértékben színészi találékonyság és energia: sok benne az élet, és hihetetlenül gusztusos jelenség – ha talán nem illik is ez a jelző egy kritikusnő szájába, de visszafoghatatlanul kikívánkozik. Kiss Eszter rajzfilmhangú, csillogó bakancsú szőke babafigurája a legnagyobb meglepetés: annyi potenciál, annyi szín, olyan színészi gazdagság szabadul fel ebben az alakításban, s közben az intellektuális tartalom, a reflexió is átsejlik rajta. Sosem hittem volna, hogy egyszer majd egy Jelinek-szövegözön adja meg a sanszot Kiss Eszternek az egyértelmű színészi kiugrásra. Pazar betétje a Habanera Elek Ferenccel, Pálmai Annával közös rapszáma pedig az előadás csúcspontjává emelkedik.
Felvételről közreműködik még Szacsvay László és Ujlaki Dénes, akik a Muppet Show két öregurát idézik meg a képernyőn néhány kaján vagy kíváncsi kommentár közbeszúrásával. Bizarr módon képesek még a tapsnál is tökéletes ritmusban harmonizálni a jelen idejű pillanattal.
Pálmai Anna
A királyi útont a legkisebb játszóhelyén, a Sufniban mutatta be a Katona József Színház. Ennek vélhetően nem csak az az oka, hogy amolyan rétegszínházról van szó; valószínűleg nem fognak tömegesen özönleni rá az érdeklődők. Hanem az is, hogy kicsi a tér, a nézőké is, beszorulunk a darab kínálta helyzetbe. A színes függönyös, keretezett díszlet azt a kevéssé jóleső (dez)illúziót adja, hogy Trump számára otthonos közegben vagyunk, talán tévéstúdióban ülünk, egy tévéshow felvételének engedelmes közönségeként. (A látvány Katics Veronika és Simon Ferenc István nevéhez fűződik.) A pozíciónkat is definiálja a helyszín; úgy hat, mintha a rendező ránk osztott volna ki egy hiányzó szerepet. A színpadon hivalkodik a Trump-alak – a vakok között még csak nem is félszemű király ő, hanem vaknál is vakabb, ám mindenkinél ügyesebb fickó. Mellette áll a király lelkes híve, aztán nézhetjük még a társutasokat, a szemtanúkat (szintén vakok), a ráhagyókat, a bizonyos retorikában bérrettegőknek nevezett lehangolt aggodalmasokat. Hiányoznak viszont a király szavazói. Attól tartok, ez jutott nekünk, ezek vagyunk mi a nézőtéren. Lehet, hogy nem pont mi, hanem az előttünk ülők vagy a mögöttünk ülők, de akkor is egybemosódtunk velük és elszíneződtünk, mint ruhák a mosógépben.
