Egyfajta jugoszláv színházat csinálok

|

Interjú Urbán Andrással, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatójával

Urbán András rendező-színházigazgató folyamatosan járja Közép-Európa érdekesnél érdekesebb színházait, s mutatja meg különös színházát, melynek középpontjában a költőiség, a tudatalatti, a fantázia dominál. Miközben a debreceni Deszka Fesztiválon láthattuk a Spanyol menyasszony és a Neoplanta című, általa jegyzett előadásokat, Fiuméban rendezi Orwell Állatfarmját.

TTO_4624-001 (2) (1140x812)

Urbán András       Fotó: Szerda Zsófia

Ön a színház világában kissé olyan, mint prózában a trieszti író, Claudio Magris, aki Közép-Európa egykori és mai állapotát adja vissza regényeiben, bár ön sokkal provokatívabb. Jelenleg Fiuméban rendez. Hogy került a legendás városba és min dolgozik éppen?

Oliver Frljic, aki a térség legizgalmasabb és legprovokatívabb rendezőjének számít, lett a rijekai színház igazgatója, az ő meghívására kezdtem el rendezni. Az Állatfarmot néhány ajánlat közül választottam, noha eleinte talán legkevésbé ez érdekelt volna Orwell művei közül. Jelenlegi meghívásaim úgy alakultak, hogy egy éven belül sorra járom a valamikori jugoszláv tagköztársaságokat. Megyek Mariborba (Szlovénia), Belgrádba (Szerbia), Szarajevóba (Bosznia), Cetinje (Montenegro) és Bitola (Macedonia) városaiba, habár eleve volt egy ilyen tervem, álmom. Rijeka és a rijekai színház kellően nyitott közeg, szabad és merész hozzáállással. Főként ami a legújabb időszakot illeti. Bár érzelmileg is kötődöm valamiképp a térséghez, úgy a gyermekkori nyaralásaimat, mint a kötelező katonai szolgálatot illetőleg. Egyébként ez az első horvátországi rendezésem.

Magyarországon a színházi élet jó ideje nagyon megosztott, mind politikai, mind szakmai értelemben. Ön ezekből a kínos tortúrákból a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatójaként, illetve számos közép-európai városban dolgozó független színházi rendezőként szerencsére kimarad. Mi viszont sajnos a szabadkai színház működéséből maradunk ki. Milyen állapotok uralkodnak jelenleg a színházban, milyen körülmények között, milyen légkörben dolgoznak?

Magyarország nemcsak a színházakon belül megosztott, a közélet és a mindennapi élet is bipoláris. Pár éve, ha Magyarországon megismerkedtél valakivel, a köszönés után olyasvalami történt, amiből kiderült, te melyik oldalra is tartozol. És ez hülyeség. A dolgokról gondolunk valamit, és ezt nem azért tesszük, hogy a politikai oldalunknak megfeleljen. Őszintén nem tetszik egyik oldal magatartása sem. Abból, hogy a problémákat az alapján kezeljük, mi tartozik jobbos és mi balos ideológia mentén behatárolt érdekterület vonzásába, sok jó nem származik. A Kosztolányi Dezső Színházban Szabadkán magánemberként mi nem politizálunk. Esetleg adott problémákkal foglalkozunk, eleddig igencsak ideológiamentesen, legalábbis ami a reálpolitikai befolyást illeti. A magyarországi folyamatokból valóban kimaradok. Ez egyrészt jó is, másrészt meg nem egy felemelő dolog, hiszen az ember végül is valamiképp mégiscsak magyar rendező. Persze a határon túli színházak már régen nem afféle népszínműves, nyelvápolós történetet nyomnak, és akár a magyar valóság számára is tanulságosak, provokatívak. Ámbár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a kisebbségnek nincs joga kritikát formálnia, pláne nem az anyaországról, pedig van. Persze azon lehet acsarkodni, ki a nagyobb magyar, illetve hogy trendi lehet-e egy kisebbségi magyar színház.

Milyen igazgatóként jellemezné önmagát?

Rendező-igazgatónak tartom magam, legalábbis eleddig. Valamikor ez valahogy összekapcsolódott az agyamban, gondolván, hogy a rendező egyben producer, szervező és sok minden, ugyanakkor az általa vezetett színházat az a rendezői-színészi műhely határozza meg, amit kialakít. Azt hiszem, a mindennapokban több a színészigazgató. Ha pedig arra gondol, hogy jó igazgatónak tartom-e magam, erre nem tudnék egyenes választ adni. Gondolom a KDSZ-nek van egy olyan története, ami jó és dicséretes. Ugyanakkor az ember látja, hogy sok mindent jobban és másként is csinálhatna, csinálhatott volna.

Nagyon különös, költői-fizikai színház egyik emblematikus rendezése, a Tolnai Ottó költeményét alapul vevő Rózsák, melyet Szabadkán, Kolozsváron az Interferenciák Fesztiválon és nemrég Budapesten a Trafóban is bemutattak. Hol talált a legértőbb fülekre, illetve érzett-e különbséget a befogadói közegben?

A Rózsákat eddig még mindenütt jól fogadták, de persze a különböző közegek közönségei, ha árnyalatnyival is, de másként élik meg az előadást. A Rózsák esetében kedves dolog, hogy egy konzervatív közönség és egy liberálisabb szellemiségű közeg is, azt hiszem, ugyanazt látja benne. A költészetet, végtére is.

Olyan ez az előadás, mint egy álom, de általában véve is elmondható a rendezéseiről, hogy inkább a tudatalattira hatnak, ami viszont nehezen verbalizálható vagy megfogható, befogadói oldalról is. Önben is inkább érzetekben, mintsem verbálisan-logikailag állnak össze az előadások?

Bennem az előadások leginkább a külső térben állnak össze, még ha ez logikailag helytelen, azaz paradoxon is. Nem igyekszem, sőt sokszor el is vetem, hogy előre az asztalnál kitalált dolgokat tegyek a színpadra, azaz hogy a próba arról szóljon, hogy a fejemben lévő mentális képzethez leginkább hasonlító eseményt hozzak létre, és a művészek ennek rendeljék alá magukat. Érzetek is, gondolatok is vannak. A színház végül is egy összetett műfaj, művészet, de saját maga. Tehát egy önálló dolog, sajátos szabályaival, szabálytalanságaival. Ezért a percepciója is egyedi, azaz lehet egyedi, és nem feltétlenül az irodalmi olvasaton át vagy racionálisan közelíthető meg. Holott ugyebár azt szeretjük leginkább, ha be lehet határolni azokkal a mércékkel, amit végül is a realista iskola szült. Szakmai és laikus szinten is. Történetet szeretnének sokszor az emberek. De én azt gondolom, hogy ez nem az irodalmi történet, hanem a színházi. Az adott térben és időben zajló események, akciók történése. És ennek a kapcsolata azzal, aki ezt befogadja.

Hogyan instruálta ebben az előadásban a színészeket, illetve ők hogyan tudtak azonosulni ezzel a különleges koncepcióval és játékmóddal?

Szerintem a színészeink nyitottak, és nem élik meg a Rózsákat ebben az értelemben különösnek, idegennek.

molnar_edvard_fotoja_3 (2) (1140x755)

Spanyol menyasszony, Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka.     Fotó: Molnár Edvárd

Gyakran nyilatkozza, hogy az ex-Jugoszlávia téma már nem érdekli önt. Efölött „eljárt már az idő”, esetleg lerágott csont, vagy egyszerűen csak nem elsősorban kisebbségi attitűdből kívánja definiálja önmagát, illetve színházát?

Talán a KDSZ egyik legjobb vívmánya az volt, hogy tudott nem kisebbségi színházként, hanem színházként identifikálódni. Nem tagadom meg a kisebbségi helyzetemet, ezt a specifikusságot régen is valamiféle értéknek tartottam. Persze nem feltétlenül az. Az ember szereti misztifikálni a jellemzőit. Ugyanakkor ez egy elég bonyolultan működő identitás, nem is feltétlenül divatos. De mindenképpen egy nézőpont, ami meghatároz dolgokat. Szerbiai újságírói kérdésekre sokszor próbáltam megmagyarázni azt a végül is ma már közhelyszámba menő álláspontot, miszerint a kisebbségi valahogy soha sincs otthon, Magyarországon ennek számítasz, Szerbiában pedig annak. Tehát bárhol is vagy, azt képviseled, ahol éppen nem vagy. Ugyanakkor a kisebbségiség megmagyarázása bonyolult dolog, nem feltétlenül a mai EU-s kommunikáció vágyott része. Ami Jugoszláviát illeti, a nosztalgikus gondolkodás nem érdekel. Az a hamis kultúrpolitika, illetve magatartás, ami tulajdonképpen jóformán csak egy sznobisztikus attitűd. Néha belegondolva azt érzem, tulajdonképpen én egyfajta jugoszláv színházat csinálok, azaz hogy én csinálom azt. Persze ez egy szellemiséget jelent, nem pedig politikai, ideológiai szlogenek kiabálását. Ugyanakkor magyar színházat csinálok, és nem utolsósorban szerbet. Volt az a pillanat, amikor mindenki hazament a saját országába és azt már nem Jugoszláviának hívták. Az emberek hajlamosak úgy viselkedni, mintha komolyan gondolták volna a testvériség-egységet, mintha valóban egyenrangúnak látták volna egymást, holott ez nem teljesen igaz. Nem én szaladgáltam fegyverrel, illetve bujtogattam gyilkolásra embereket. Tény, hogy feldolgozatlan történetet hagy bennem a dolog, és relativizálja azokat a történelmi-társadalmi beidegződéseket, amiket egyébként hajlandóak vagyunk állandónak tekinteni. Ugyanakkor a jugoszláv témakör végül is csak azokat az embereket érdekli, akik éltek benne. Egyébként démodé.

ZSO_7882-001 (821x1140)

A kisebbségiség megmagyarázása bonyolult dolog, nem feltétlenül a mai EU-s kommunikáció vágyott része.     Fotó: Szerda Zsófia

Az ön által megismert városok közül melyik az, amelynek színházában, szellemi közegében a legjobban érzi magát, alkotói szempontból melyik a leginspirálóbb az ön számára?

Egyelőre talán a Kosztolányi Dezső Színház. Jól éreztem magam Kolozsvárott is, Újvidéken is, vagy legutóbb Belgrádban. Azt hiszem, ez az emberektől függ. Hogy hogyan érezzük magunkat egy színházban.

CÍMKÉK: