Darvas Benedek-Pintér Béla: Parasztopera / Weöres Sándor Színház
Hat évvel ezelőtti Mohácsi-előadás Szombathelyen: elmés keserédesség helyett olyan felcicomázott torzkép, amelyet Móricz Zsigmond legsötétebb álmaiban is alig találunk fel; olyan közép-európai történet, amelyből hiányzik a megengedő, a megismétlődő, megengedhetetlent elfogadtató humor: ez a Parasztopera, Pintér Béla és Darvas Benedek darabja.
Fotók: Mészáros Zsolt
A járványkontextus kevés jótékony hozadéka a tucatszámra elérhető régi bemutatók felvétele, közülük különösen izgalmas Mohácsiék szombathelyi bemutatója. Fiatal, azóta már megismert színésznők s erejük teljében játszó középkorú művészek a vasi teátrum egyik legjobb időszakából.
A markáns jegyekkel bélyegzett alkotás egy komoly és komor vállalás, hiszen az alkotók a zenén túl nem hagytak más egérutat az agyunknak arra, hogy valamiképpen, akár azonosulás útján infláljuk azt, ami a szemünk előtt végtelenítve történik. Mert ennek a borzalmas mesének nincsen sem eleje, sem vége, önmaga farkába harapó kígyó, amely újra és újra ismétlődik ifjabb Balogh Imre halálával és Rolandka születésével, majd a nem vágyott felismeréssel. A véráldozat már-már elfeledett sokkja széttépi az előadás belső idejét, összekavarja a darab kontinuitását, s úgy is mindenkit végképp megsemmisít, hogy a szülői páron kívül a legsötétebb titkot senki más nem fogja megismerni. Másodjára látva sem kevésbé átütő dramaturgiai bravúr ez, melyet Mohácsi András erdős háttérvarázslata dupla vonallal húz alá: itt már a sötét erdőben bolyongunk, ahonnan nincsen visszatérés, a feledés sem opció már.
Sodró Eliza, Szerémi Zoltán és Kiss Mari
De amíg a fentebb említett sötét katarzis bekövetkezik, addig is mindenki mindent elkövet, hogy a Parasztopera paraszt opera legyen. Ebben a cikornyás népzenével fröccsentett, hazugsággal betonozott országban a nőkhöz a férfi úgy ér, ahogyan akar; itt a piás ember hangos, és aki hangos, annak ér legtöbbet a szava – nem hiába, hogy az iszákos állomásfőnököt alakító Mertz Tibor az, aki a legtöbbet hozzátesz a cselekményhez, mozgatja szavaival azt. Itt csak inni lehet és énekelni, vagy azt hazudni bele az októberbe, hogy tavasz van: „széllelbélelt, hülye picsa”, mondják is a menyasszonyra, aki a tagadással próbálkozik, holott világos, hogy milyen csontos a nyomor. Sodró Eliza arca különben is egy gyönyörű vászon: még a felvételeken át is látszik az a mimikai tornagyakorlat, amely aranyérmet érdemel, amelyről a végén eltűnik annak a reménye, hogy figyelmen kívül lehet hagyni azt a szégyent, amely újra és újra megtörténik.
De Mohácsi János már-már túlzásba esik, amikor ennyire mélyen és élvezetesen kínoz bennünket, nézőket: a kölyköket széttépő fekete-fehér oroszlán után már éppen embereket lőnek tarkón egy bejátszott felvételen; a kis videóetűd olyan, mint egy lábjegyzet, amely pontosan leírja, hogy bizony, amit láttok, az igaz, ilyen történhet és történik is, ölnek embert a pénz vagy bármi más miatt. Ennek megfelelően a Mohácsi-féle Parasztopera lehetne a Puszták népe rövidített verziója is, amelyben Illyés így ír a magyarokról: „A magyarság eredetéről szóló elméletek közül egy se hatott rám olyan revelációszerűen, a szívre tapintás olyan bizonyosságával, mint az a legújabb, amely szerint a magyarok nem Árpáddal jöttek e hazába, hanem még Attila csöndes málhahordói gyanánt, ha ugyan már nem Attila előtt.“
Mertz Tibor és Bánfalvi Eszter
De a Parasztoperában nincsenek urak, csak szolgák, málhahordók egymás között. Megéletlen vagy éppen túl hevesen megélt szexualitás, esetleg nyájasságba fojtott harag, olykor pedig vérfertőző sűrítménye annak az oldalunknak, amivel ritkán nézünk szembe, s amely lehetséges, hogy szorosabban tartozik hozzánk, mint a piros-fehér-zöld ábránd.
Nem mintha, hogy akár kezdetben lenne bármiféle ilyen ábránd az előadásban; érdemes volt arra is figyelni, hogy az állomásfőnök és a Szerémi Zoltán által feledhetetlenül alakított „kóbój” fizikai jelenlétükkel is még elviselhetetlenebbé teszik a Balogh család életét (milyen kiválóan játsszák a borzalmas szülőket Kiss Mari és Szabó Tibor!); a tántorgó részegek kiszámíthatatlan üstökösként sértik meg az egyes szereplők pályáit és tereit – direkt ábrázolása annak, hogyan tiporják szét egymást ezek a derék „parasztok”. S mikor már a káosz elviselhetetlenebb lesz, mint egyébként, akkor a szülők prózában szólalnak meg, elvész a dallam is, elfúl a vérmes túlzásokkal tarkított cselekményben.
Jelenet az előadásból
Mindezt még egyben látva is ki lehetne nevetni, hiszen tudunk kacagni, amikor Hrabalt olvasunk, vagy Közép-Európa más, éles szemű krónikásait böngésszük. A hat évvel ezelőtti előadás során is felhorkanunk itt-ott, hogy mennyire szellemes, de Mohácsinak talán nem volt akkor és ott az a célja, amit azóta nagyon sokszor láttunk tőle, hogy kikacagjuk a hitvány, fokosos kollektívánkat. Itt csak szépen és rendezetten alázatra tanít, hiszen ebben a darabban összeér a huszadik század mocska, a sötét családi legendák, a virtussá varázsolt szegénység és az egész köznép magára hagyottsága. Hát, mit lehet erre mondani mást, mint amit az állomásfőnök mondott?
/A Weöres Sándor Színház előadásának felvétele/
