Fingen bukása és tündöklése

|

Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása / Vígszínház

A milliárdosnőről csak sejthető, hogy egy roncs, míg Rudolf Péter rendezésében láthatóan azzá is válik.

Hegedűs D. Géza és Hegyi Barbara         Fotók: Dömölky Dániel

Ahogy Dürrenmatt írja, Az öreg hölgy látogatása valahol Közép-Európában játszódik. Így történhet meg, hogy most nem az eredeti, gülleni helyszínen vagyunk. Rudolf Péter vígszínházi rendezése egy bizonyos Fingenbe kalauzol bennünket. A kisvárosi lomhalmaz csendéletét – amelynek lukacsos díszletén épp készülne átfütyülni az unatkozó szél – ma izgatott léptek teszik hangossá: Claire Zachanassian (Hegyi Barbara), a milliárdosnő fogadására készülnek a lakók. Modern moralitásjáték következik, melynek középkori változatában még biztos fogódzót nyújtottak erkölcsi kérdésekben az isteni törvények. Dürrenmatt tragikomédiájának világában azonban Isten néma marad, szerepét a megkérdőjelezhetetlen földi hatalommal rendelkező öreg hölgy tölti be, akinek fiatalon, megbecstelenítve kellett eloldalognia a fingeni vigyorok elől.

A darabkezdésként felvillanó kép a végkifejletet idézi: a tárgyalást, amelyen addigi szomszédai, barátai, sorstársai megszavazzák, hogy meggyilkolják Alfred Illt (Hegedűs D. Géza). Ez a keretes szerkezet egyfajta folyamatosságot sejtet: a bűn és büntetés archetipikus körforgása nem most kezdődik, hanem állandóan jelen van itt Fingenben, Güllenben, akárhol. A kisváros felskiccelt csontvázát – Bagossy Levente munkáját – az elszáguldó vonatok az ott lakókkal együtt szó szerint, minden alkalommal átrázzák. Mígnem a jó ritmusra megrendezett expozíciót egy vészfék állítja meg: természetesen az öreg hölgy keze van a dologban. Mivel a rendezés nagyvonalúan megtöltötte a színpadot, már csak a lefékező gyorsvonat kalauzának marad hely, hogy rendezői jobbról beessen. Claire Zachanassian a neki járó antréval a nézőtérről érkezik. Régi színházi szabály szerint feltűnését egy rá jellemző akusztikus élmény előlegezi meg: feltehetően bal lábprotézisének ütemes kopogását halljuk.  A színpadot a nézőtértől elválasztó „negyedik falat” okkal szokás átlépni. Ez most is így van: Klári – végignézve rajtunk és a színpadon – fingeni lakosokká avat bennünket. A rendező a közönség támogatására később is igényt tart, így mi is bűnrészesek leszünk és igennel „szavazunk” Ill meggyilkolására a darab végén.

Jelenet az előadásból

Dürrenmatt címszerepe ziccernek számít, nem lehet olyan színésznek adni, aki bizonytalankodna az akadályai előtt. Az első jelenetben az ő megjelenését készíti elő minden, majd a másodikban megrendíti az egész várost, amikor vérdíjat tűz ki Alfréd Ill fejére. A második felvonásban viszont, bár hangzatos felütéseivel jelen van, valójában Dürrenmatt jó kilátással a városra, egy teraszon parkoltatja, míg végül a felvonás végén Ill puskát szegezve rá újra visszahúzza a reflektorfénybe. Ezeken az amplitúdókon keresztül tartja éberen Hegyi Barbara a szerepet. Alakítása szerencsére nem részegül meg Bagossy Levente elegáns vonalú jelmezeitől sem, amelyek megkülönböztetik a város többi lakójától őt is és a fétis cuccos kíséretét is. Ez a Klári nem fensőbbségeskedik, „csak” a maga szikár feszességével, érthetően elmagyarázza az összes fingeninek, hogy mi fog történni és miért. S mivel végül tényleg ők ölik meg Illt, ez elég hatásosnak bizonyul. Ez a magabiztosság csak egy pillanatra tűnik el és veszi át a helyét a meglepett undor, amikor a mi Klárink bejelenti, hogy 1 milliárd euró adományt ad a városnak, és erre Ill váratlanul megcsókolja. Épp ez a felvillanó gyűlölet leplezi le Claire Zachanassiant, aki ugyanúgy a bűn és büntetés körforgásásának része, és hatalma ellenére alkalmatlan az ítélkezésre: csak egy ember, aki nem hozhat halálos ítéletet.

A címszereplő mellett a másik főszereplő maga a város, illetve annak lakói. A drámai átalakulás, ahogy a felajánlott pénzért lassan feladják önmagukat és lemondanak alapvető erkölcsi értékeikről, elengedhetetlenül fontos része a darabnak. Ugyanakkor tragikomikus is a kiindulási helyzet, amikor az ünnepélyes készülődés közben senki sem veszi komolyan a Plébános (Seress Zoltán) kérdését, miszerint van-e Illnek meggyónni valója a Wäscher Klárival kapcsolatos 40 évvel korábbi szakításáról. Ezzel talán az egész későbbi tragédia elkerülhető lenne. Ill azonban kitér a válasz elől, és így a város őt kéri meg, hogy édesgesse ki a milliárdos pénzét, holott épp az ő hazugsága taszította annak idején bordélyházba a nőt. Amikor az ünnepi vacsorán Ill fejére olvassák a bűnt, a pap kissé a színpad mélységében nekünk félig háttal áll, mélyen leszegett fején mintha azt látnánk, a csodáknak a földön áruk van. A következő jelenetben már azzal is tisztában van, hogy Isten itt senkit sem véd meg, és a hagymázos szólamok után, saját lelki üdvéért is üvölti Illnek, hogy meneküljön. Seress eltökélt megfogalmazásában a Plébános végül gyilkosságra biztató, szektás prédikátorként végzi. Hasonlóan megkapó ívet jár be Fesztbaum Béla is, mint Tanár: a lelkes humanista, a későbbi alkoholista, aki az utolsó jelenetben teljesen józanul érvel a halálbüntetésért.

Hegedűs D. Géza és Seress Zoltán

Rudolf Péter e súlyos sorsú epizódok mellett sem felejti, hogy a darab műfaja tragikomédia. Sőt mindent megtesz annak érdekében, hogy ez mind inkább érezhető legyen. Jó példa erre Ill és a Rendőr (Karácsonyi Zoltán) jelenete a 2. felvonásban, amikor a halálra ítélt egyre kétségbeesettebben magyarázza, hogy mindenki hitelre vásárol és ezzel az ő élete veszélybe kerül. Kezdetben Ill teljesen logikus magyarázatokat kap, de amikor a rendőr már baráti közelségből akarja megnyugtatni, láthatóvá válik az új aranyfoga, ami a jelenet hisztérikus befejezéséhez vezet. Mindezek az új felfedezések a plébánia új harangjával, a Polgármester (Kőszegi Ákos) városfejlesztési terveivel, egyre inkább azt bizonyítják, hogy a gyilkosságot inkább előbb, mint utóbb valaki kénytelen elkövetni, hiszen az adósságokat egyszer ki kell fizetni valamiből. Ill groteszk Canossa-járásának komikus lehetőségeit a szereplők jó érzékkel használják ki. Ezt a hangulatot segíti a folyamatosan felcsendülő sramlizene és a dürrenmatti instrukciókat követve a társulati összjáték is, melyben az utakon kóválygó őzeket és az intim hangulatba, végszóra kakukkoló kukkolókat is a város lakói jelenítik meg. Talán a milliárdosnő három férjének (Orbán Levente) alakjaiban csordul kissé túl a humor, mivel ezek a szerepek elsősorban dróton rángatott, megvásárolt emberek és korántsem gyakorló komikusok.

Hársing Hilda dramaturg és Rudolf Péter a dürrenmatti 1980-as átdolgozást alapul vevő Kurdi Imre fordításból olyan szöveget hoztak létre, amely a húzások révén pregnánsabban mutat a jelenetek csúcspontja felé, gyorsítva ezzel a tempón és növelve a történet krimiszerű feszültségét. Ez Hegedűs D. Gézát is segíti az egyre kétségbeesettebb Ill megformálásában. Kezdetben a figura szerény, félszeg figyelemmel ismerkedik újra az ő „vadmacskájával”. A bűnös pellengérre állítása után azonban a 2. felvonás jeleneteiben a szerep már egy nagyon jól felépített íven jut el az erkélyjelenet végső feszültségéig, amikor Ill magából kikelve fenyegeti Claire Zachanassiánt, hogy hagyja békén a várost. Ez az amputált Júlia azonban csak a fájdalomra tud emlékezni. Hegyi Barbara Klárija olyan jól láttatja a hajdani éjszaka eseményeit, hogy meggyőzi egykori szerelmét: a büntetés elől menekülni nem lehet.

Hegedűs D. Géza és Hegyi Barbara

Végül Ill belenyugszik a sorsába. Ez szükséges ahhoz, hogy az erdei jelenet utolsó kettősében létrejöjjön az a groteszk romantika, amelyet a főszereplő páros megható összjátéka tesz élővé. Itt van az egyetlen pillanat, amikor érezzük, Claire és Alfréd hogyan szerették egymást. Nevetésük egy emlék felidézése közben már szöveg nélkül fonódik egymásba, és látjuk, ahogy ők látják magukat együtt, fiatalon. Ekkor Klári egy pillanatra elengedi a bosszút és Ill a bűnt. A felvonás másik lényeges szereplője Matild, Ill felesége (Balázsovits Edit), akinek a jelenlétét még lehetett volna árnyalatokkal fokozni. Így kevés nyomatékot kap a rendezőtől ahhoz, hogy egy életnyi házasságát és annak aktuális szégyenét kifejezhesse. A város vezetése által megrendezett tárgyalást, amelyen a halálos ítéletről szavaznak, a kereskedelmi tévézés üresen negédes hangfekvésében közvetítik. Csak a beavatottak tudják, hogy valójában mi a tét. A városka lakói az utolsó felvonásban már készek elítélni Illt. Ez azonban nem elég ahhoz, hogy valódi gyilkosokká váljanak. A néző nem tehet mást, mint hogy felröhhent, amikor látja, a „gyilkosok” ugyanolyan rémültek, mint az áldozat. Még jó, hogy a nagy izgalomban egyáltalán Illt ölik meg. Végül teszetosza tettük másodszorra sikerül. Claire Zachanassian csak így tudja őszintén elfogadni volt szerelmét – holtan. A dürrenmatti milliárdosnőről csak sejthető, hogy egy roncs, míg Rudolf Péter rendezésében láthatóan azzá is válik. A bűn és büntetés körforgása újrakezdődik, amikor a görcsös ujjak szorításából a Polgármester kiszabadítja a város felemelkedését biztosító csekket. Csakhogy a fingeniek már elvesztek. Most rajtunk, nézőkön a sor, hiszen asszisztáltunk egy gyilkossághoz, még nevettünk is rajta. Nem szólaltunk fel Illért, amikor az ítélet elfogadásakor, reszketve a nézőtér felé fordult. Amikor a város szavazott, mi némán egyetértettünk, hiába kérdeztek, nem ellenkeztünk és most a hajdani porfészek lakói gazdagon emelkednek fel előttünk. Zavartan nézzük egymást. Flitteres csillogásuk világítja meg balgaságukat, egészen a ránk boruló sötétig.

Rudolf Péter megtölti a színpadot a dürrenmatti sorsokkal, miközben teljes természetességgel el is játszadozik a 20. századi drámairodalom egyik remekművének helyzeteivel, szereplőivel, hogy az a ma nézőjének szóljon. A tragikomikum határain egyensúlyozva jó érzékkel poentíroz, amikor komolykodás lenne a dráma, és megdöbbent, amikor nem számítunk rá. A magabiztos rendező csak a premier tapsrendjében volt egy kissé megilletődött, de erre semmi szükség. Megérkezett, otthon van.

CÍMKÉK: