Duró Győző (Nagykanizsa, 1953. szeptember 5. – Budapest, 2026. március 3.)
Néha fölhívlak, jössz-e velem színházba. Ha igent mondasz, csokival vársz a találkahelyen, ahová mindig te érsz oda előbb.
Egyszer, évtizedekkel ezelőtt, a Szabadság téren köszönök rád. Visszaköszönsz. Gyorsan kiderül, hogy nem tudod, ki vagyok – ami teljesen érthető. De nem jössz zavarba. Valahogy mégis úgy viselkedsz, mintha ismernénk egymást.
Később már tényleg ismersz. Egyszer fölhívsz, hogy találkoznunk kell egy nyugodt helyen, mert átadsz nekem egy tantárgyat. Följössz hozzánk, hosszasan magyarázol, én jegyzetelek. Komolyan veszed. Engem is, a helyzetet is.
A pályádról sok mindent el lehetne mondani. Hogy ott voltál a Szegedi Egyetemi Színpad körül, Paál István mellett, „külső szemként”. Hogy részese voltál annak a színházi nyelvnek, amelyből később a Katona József Színház megszületett. Hogy Szolnokon, majd az Új Színházban és a Nemzetiben is olyan alkotókkal dolgoztál, akiknek a neve ma már történelem.
De ezeknél talán fontosabb, ahogyan jelen voltál. Ahogyan figyeltél. Ahogyan kérdeztél.
Ahogyan tanítottál – a színművészetin, a képzőn, ahol egy egész szak létrejöttében volt részed. És közben ugyanazzal a természetességgel fordultál egy pályakezdő felé, mint egy kész alkotó felé.
Mindig egy kicsit előbb érkeztél.
Nemcsak a találkozókra.
Nem akarom elhinni, hogy nem fogunk többé egy asztalnál ülni, figyelmesen enni, hozzá valamit derűsen kortyolni.
Maradhattál volna még egy kicsit velünk.
