Európa, ó, avagy Miskin fülhallgatóval

|

Dosztojevszkij–Mattias Andersson: Az idióta / Dramaten Stockholmi Királyi Színház / STREAM / Lessingtage Digital online színházi fesztivál

Egymáshoz súrlódó, közönyös testek fel-fellobbanó szenvedélye zümmögő telefonok idegtépő hangjára… A kies tér kietlen kakofóniája… Építésnek látszó rombolás… Európai modus vivendi.

Néhányan azt mondják, idióta vagyok.

A Nóra – Karácsony Helmeréknél című előadása felvételével a budapesti Katona is részt vesz azon Lessingtage Digital elnevézésű, január 21-től 31-ig tartó online színházi fesztiválon, amelynek előadásai az előre megadott időpontban ingyenesen megtekinthetők. (Székely Kriszta rendezését az eseménysorozat záróakkordjaként január 31-én közvetítik.)

Az idiótát (tapintatosabb magyar műfordításban A félkegyelműt), melyet a fesztivál rendezésében résztvevő stockholmi Dramaten színház művészeti vezetője, Mattias Andersson állított színpadra, az elsők között láthatta az online közönség. A 2016-os felvételt Dosztojevszkij születésének bicentenáriuma ihletésére vették fel a fesztivál programjába, de ez még nem lenne elég indok. Az előadás minden ízében reflektál a 2021-es viszonyainkra. Andersson, úgy is mint Dosztojevszkij jóbarátja (a Bűn és bűnhődés színpadra állításával több díjat is elnyert), e másik gigantikus Dosztojevszkij-mű globális világlátását a lét/nem lét határát egyre inkább összemosó 21. századi emberi psziché univerzális létkérdésévé tágítja, miközben mikroszkóppal figyeli a szétesőben lévő családi létforma legapróbb rezdüléseit. A mű regényes elemeit a kényszeres önreflexió permanens ziláltságában vergődő mikroközösségek kiszámíthatatlan reakciói bombázzák szét.

És ez a fenyegető szőnyegbombázás ellehetetleníti a napi létezést…

Mára már megszoktuk, hogy másolva – csupán a kamerán keresztül – láthatjuk a valóság meghatározó elemeit, és lassan ahhoz is hozzászokunk, hogy az élő emberi testek jelenlétéből létrejövő színház valóságát is a kamerán keresztül figyeljük. Ám, ha el is tudunk tekinteni a színházművészet, mint olyan, legalapvetőbb sajátosságától (ú. m.: fizikai jelenlét), el kell fogadnunk azt a tényt, hogy egy további – az élő művészetet képernyőre sűrítő – rendszerező elme áll a művet közvetítő rendezői elképzelés és a közönség közé. A mű dekódolását tehát egy további áttétel teszi nehezebbé. Cserébe viszont egy potenciálisan világméretű online közösség részesei lehetünk…

A történet ugyanott indul.

Az epilepsziás Miskin herceg, (a regénybeli), koldusszegényen, zilált idegzettel tér vissza hazájába, hogy eredendő naivitása (krisztusi jósága) nyomot hagyjon mindazokban, akikkel találkozik.  Ez a másik itt majdnem ugyanúgy. A jóakarat múltba vesző, enyhén idiotisztikus kifejezésével az arcán. Csak épp nem Oroszországba, hanem a nyelvi kakofóniában tobzódó, menekültektől hemzsegő Stockholmba. Pontosabban egy virtuális Stockholmként működő, grandiózussá tágított, ugyanakkor végtelenül ócska, szemünk előtt málladozó színpadi térbe. S bár a jó Miskint, a többi férfihoz hasonlóan, szintén lenyűgözi (egyfajta végsőkig visszafogott, meghatározhatatlan szerelmi szenvedélyre lobbantja) a démoninak mondott Nasztaszja Filippovna, létezésének mozgatórugóit mégsem ebben a ködös ragaszkodásban lehet fölfedezni.

Az Idióta az 1869-től napjainkig terjedő hang- és szövegpolifóniával egyedi előadóművészeti alkotást hoz létre a jóság kérdéseiről. Írja a fesztivál ismertetője, s ez olyannyira igaz, hogy nem tudunk elvonatkoztatni az emberi kultúra emblematikus történeteinek hasonló indíttatásból életre keltett alakjaitól. A jóság ellentmondásokkal terhelt, öröktől létező archetípusaitól – Pinocchiótól a szecsuáni jólélekig. (S az őket életre keltő művészi figuráktól, Udvaros Dorottyától Keresztes Tamásig.) Attól a végzetes kalandtól, amely a világba vetett ártatlan hit naivitásán keresztül mutatja a világba vetettség föloldhatatlan tragikumát…

Villódzó benyomások maradnak meg bennünk kitörölhetetlenül.

A hatalmas tér, mint lepusztultságában is fölkavaró látvány, az állandó zakatolás, a szétfoszló mondatok és a modern funkcionalitással tüntető, szétfoszló ruhák… A takarító orosz nyelvű hablatyolása, a visszatérően ismételgetett „I don’t understand“… Egy csúnyácska, áldozati mivoltába mégiscsak beleszépülő Nasztaszja Filippovna… A megtévesztő külsejű herceg, mint a harmadik világ bizarr menekültje… Egy stresszes család, amelyik porig alázza, kiröhögi… A másik, amelyik egymást üti… Egy egész, fal mellett kucorgó, rezzenéstelen gyerekgeneráció, ölében laptop, fején fülhallgató… A kies tér kietlen kakofóniája… Egymáshoz súrlódó, közönyös testek fel-fellobbanó szenvedélye zümmögő telefonok idegtépő hangjára… Építésnek látszó rombolás… Európai modus vivendi…

Disztópikus világ a jelen valóságában.

Többet tudunk meg Svédországról, mint valaha reméltük. Hirtelen svéd lesz mindannyiunkból. Vagy legalábbis európai. Elkeseredett előadás a Dramatené. Ideje fölébrednünk ebből a szürke, letargikus álomból. Kiáltja világgá. Mi mást tehetne, Dosztojevszkijjel ellentétben megadja a feloldozást. Senki nem öl meg senkit. Nasztaszja Filippovna sem ragaszkodik többé az irdatlan konyhakéshez, amit magával hozott, az addig rezzenéstelennek tűnő gyerekek pedig egészen váratlan módon leteszik a laptopot. Kezükben a jövő.

Színpadra írta és rendezte:

Mattias Andersson

Szereplők:

David Dencik (Prinz Myshkin)
Carl Magnus Dellow (Ardalion)
Ardalan Esmaili (Ganja)
Ellen Jelinek (Varja)
Melinda Kinnaman (Adelaida)
Tanja Lorentzon (Aleksandra)
Per Mattsson (Totskij)
Marall Nasiri (Nastasia)
Marie Richardson (Lizavjeta)
Andreas Rothlin Svensson (Ivan)
Jennie Silfverhjelm (Aglaja)
Lil Terselius (Nina)
Björn Bengtsson (Rogozjin)
Alexej Manvelov (Ippolit)

És a Sundbyberg Theater Studio tanulói

CÍMKÉK: