Száll a kakukk fészkére / Orlai Produkció, Belvárosi Színház
Ebbe az olajozottan működő rendszerbe gyalogol bele a börtönt elmegyógyra váltó, szimuláns McMurphy, akinek egyetlen történelmi tévedése, hogy túlbecsülve élettapasztalatait, alapból bízik a józan ész erejében, ami – valljuk be – nemhogy az őrültek házában nem tanácsos, de azon kívül se.
Szabó Kimmel Tamás, Péterfy Bori
„Ez a macskabaszatás mióta terápiás hatású??”
Kérdi spontánul McMurphy az üvegkalitkában komolykodó Főnénit, szóvá téve a betegek fülébe duruzsoló relaxációs zene idegesítő mivoltát. A terápiás hatás itt kulcsszó. Ratched főnővér betegesen emberi (perverz) hatalomvágyának alfája és ómegája. Egy olyan kifejezés, amelyet elég csak megemlíteni ahhoz, hogy az elmegyógyintézet lakóinak a megrendszabályozása céljából bármilyen mocskos dolgot el lehessen követni. Egészen a lobotómiáig, amely egy egyszerű műtéti beavatkozással hipp-hopp agyatlan élőhalottá varázsolja a renitenskedőt. Ebbe az olajozottan működő rendszerbe gyalogol bele a börtönt elmegyógyra váltó, szimuláns McMurphy, akinek egyetlen történelmi tévedése, hogy túlbecsülve élettapasztalatait, alapból bízik a józan ész erejében, ami – valljuk be – nemhogy az őrültek házában nem tanácsos, de azon kívül se.
A parabola – mely egybehangzó vélemények szerint a Ken Kesey-regény mindent elsöprő sikerének a titka – a diliház viszonyaiban a mindenkori társadalom alapvető ellentmondásait kutatja. Hatalomvágy vs. szabad emberi akarat. Hovatovább. Nem is csupán szimpla hatalomvágy ez. A másik megalázásának legyűrhetetlen, naponta feltörő kényszere, amelyet Znamenák István rendezése látleletszerű orvosi precizitással mutat be. Két ellentétes erő csap össze itt, két mindenre elszánt figura. A saját, kéjes hatalomvágyába zárt Ratched főnővér és a szabadnak született Randle Patrick McMurphy, a történet zárt intézetekben ücsörgő, ügyeletes fenegyereke.
S ami a legszebb benne, hogy nincs előre lejátszva kettejük küzdelme.
Szabó Kimmel Tamás, Péterfy Bori
Minden pillanat magában rejti a bukás és a megdicsőülés lehetőségét, katartikus izgalmakat tartogatva még annak is, aki ismeri a történet végkifejletét… Az előadás már rögtön az elején hatásos képpel indul, amelyből megnyugtató módon derül ki, hogy a bolondok is mosnak fogat. Tisztálkodás után megfordulnak, és nekinyomják a csupasz hátsójukat annak a kerítésnek, amely elválasztja a színpadot a nézőtértől. Kerítésügyben itt máris százfelé szalad a fantázia, ezzel együtt nem érzi az ember, hogy ráerőltetett színpadi aktualizálás áldozata. A kerítés ugyanolyan parabola, mint Ken Kesey 1962-ben megjelent regénye, amelyből alig egy évvel később Dale Wasserman írta a most színpadra került változatot. A kint és bent, a bezártság és a szabadság fölcserélhetőségének a parabolája, amellyel aztán el is viccelődik az előadás. A rács egyik felén Ratched nővér zárt osztálya, a másik felén a közönség.
A súlyosabb esetek – mutatnak a nézőtérre – a túloldalon vannak.
Boros Anna, Szabó Kimmel Tamás
A múlt század hatvanas éveinek alakjai – az ápolók, a kezeltek, összességében a pszichésen megnyomorítottak – a Belvárosi Színház adaptációjában nem feltétlen kötődnek a saját korukhoz. Sokkal inkább mai felhangokkal kísért örök érvényű figurák. Érzelmeinket a morális megítélésen túl az adott hierarchiában elfoglalt helyük is irányítja. A szerencsejáték-függő, ügyeskedő Patrick McMurphy például jóval szerethetőbb figura, mint ahogyan Szabó Kimmel Tamás az általa megformált szerepről állítja és ez a szerethetőség jótékonyan felülírja a Ken Kesey kultikus regényhőse iránt táplált, esetleges erkölcsi aggályainkat.
A regény történetét Bromden, a kétméteres indián meséli, aki önkéntes kezeltként, önkéntes süketnémaságban, a saját maga állította korlátok között éli a pszichiátrián mindennapjait. A színpadi változat nyomokban őrzi is a narrátor szövegét, bár nem biztos, hogy az előnyére van. (Ken Kesey állítólag meg sem nézte a Jack Nicholson-féle, tengernyi díjat besöpört filmes változatot, mert abból a narrációt Miloš Forman kiirtotta. Meglehet, neki volt igaza.) Bromdenként Kocsis Pál úgy illeszkedik a kiforrott játékstílusú színészek sorába, hogy ki is lóg belőle. Mint egy felkiáltójel.
A végére is jut egy kis perverzió.
Kocsis Pál, Szabó Kimmel Tamás Fotók: Takács Attila
(SPOILER KÖVETKEZIK!)
Miután Makranczi Zalán az ápoltjaival sorsközösséget vállaló, ám erélytelen orvosdoktora sem tudja megakadályozni a rettegett lobotómiát, Péterfy Bori pengevékonyra szorított szájú főnővére az „agyatlanított” McMurphy mellé fekszik az ágyra. Úgy érinti meg az öntudatlan fiút, mintha mindig is erre vágyott volna. A mozzanat némileg kilóg a történetből, pontosabban nincs igazán előkészítve. De így legalább precízen értjük, miért jobb a srácnak, ha a serteperte indiánfőnök merő együttérzésből egy párnával megfojtja.
A Száll a kakukk fészkére az Orlai Produkciós Iroda egyik legjobb előadása. A Jadviga párnája jut még hirtelen eszembe…
