Féldeszka 2
Jó szervezéssel megvalósította a fesztivál, aminek érdekében létrehívták. Többnyire magas színvonalú előadásokat hoztak ide, amelyek a debreceni színpadokon meg is éledtek.
Dragomán György: Kalucsni Fotó: Biró István
Nyárba hajlott a Deszka fesztivál második félideje. Tűzött a nap a szakmai értékelők fejére is a balett-teremben. Őket különösen igénybe vehette a Deszka: sokórás helyhez kötöttségük s kötelezettségük, hogy minden előadást megnézzenek, megterhelő és összetett feladat. Ezeknek a beszélgetéseknek a koreográfiáját jobban ki lehetne találni: ha már a szervezők ragaszkodnak a személyekhez, s hogy minden nap ugyanazok értékeljék a látottakat, a szigorú időkorlát s a dinamikusabb moderálás segíthetne mederben s mindannyiunknak elviselhető időkeretek közt tartani a programot.
Mispál Attila kedves, szelíd, gondoskodó attitűddel vette körbe a beszélgetéseket. A házi bölcseket helyesen minden alkalommal újra bemutatta, hiszen a társulatok általában az adott alkalmon találkoztak velük először, s figyelt arra is, hogy az utóbbiak meddig érnek rá. Rábeszélném azonban a szigorúbb, korlátozóbb vitavezetésre, hogy vállalja például az interaktív véleményütköztetést. A személyes érintettség hosszas kifejezése, a sok-sok anekdota, önismétlés és a beszélőknek az a fajta szerepfelfogása, miszerint mindannyiuknak minden előadáshoz mondaniuk kell valamit, zavaró volt és kontraproduktív. Ahelyett, hogy időtakarékosan, a lényegre törekedve tömören, jól hallhatóan (egyikük végig maga elé motyogott), néhány jelentős meglátásukat közölve fejezték volna ki meglátásaikat, egyre hosszabban és egyre ráérősebben monologizáltak valamiféle megfelelési kényszerből. Mintha minden alkalommal mindegyiküket főelőadónak kérték volna fel. Azon túl, hogy nekik és nekünk nagyon fárasztó volt ez így, néha az alkotók is megsínylették a terjengősséget és (mivel a közönséget nem kérdezték) a bölcsek ráérős hozzászólásait.
Egy távozó társulat képviselője például itt maradt az egyik alkalmon, hogy meghallgassa s továbbítsa a róluk szóló értékelést. Mivel egyedül volt a csapatától, egyre hátrébb sorolódott, végül nem is került rá(juk) a sor. Üdvözletüket küldte nekik a moderátor, amit a képviselő nem kívánt tolmácsolni. Székely Csaba Kutyaharapása hihetetlen humorarzenálból táplálkozott. A legjobb értelemben mindent: dramaturgiai és színészi eszközkavalkádot bevető, zseniálisan komikus gengszterparódia megérdemelt volna néhány szót.
Nagypál Gábor, Mucsi Zoltán Székely Csaba: Kutyaharapás
A fesztivál az összességében jó szervezéssel megvalósította, aminek érdekében létrehívták. Többnyire magas színvonalú előadásokat hoztak ide, amelyek a debreceni színpadokon meg is éledtek – köszönhetően nem kis mértékben a műszakiaknak és a kiváló logisztikának.
Meglepetésemre a fesztivál második ütemében folytatódott azoknak a témáknak a sora, amelyeket előző tudósításomban vázoltam. Mind az ügynökkérdés, mind a születés motívuma újra s újra előkerült. A díszvendég Visky András több produkciót is jegyzett, sőt Szirák Péter kérdezésében portrébeszélgetés is zajlott vele. Ő rendezte a fesztiválzáró, vasárnap délutáni kolozsvári Dragomán-darabot, a Kalucsnit, amelynek előadása azért kissé ránk ijesztett technikailag. Az átlátszó fal, amely elválasztotta a színpadot a nézőtértől, a hangot is szigeteli, ezért használtak a színészek mikroportot. Némelyiküké, sajnos, most szaggatottan közvetítette a hangot. Átjárható szocreál díszletlakásokba zárt családokat láttunk, illetéktelenek behatolását a térbe: más családtagokét és személyekét, más családokét, s természetesen a titkosrendőrségét. Mi magunk is voyeurjei lettünk a túlmozgással és állandó cigarettázással kísért, keresztül-kasul történő csalásoknak, árulásoknak, zsarolásoknak, melyek leggusztustalanabbikka a középkorú apák bosszúja egymás felé a másik lányának a megszerzésével. Az a rettenet éled meg, ami, bár enyhébb szinten, Bodor Johanna életrajzi regényében is tapasztalható a gyereklányról mint alku tárgyáról, fogolyról, kiszolgáltatottságának kihasználásáról a ceauşescu-i diktatúrában. Visky ennek az előadásnak rendezője, a referenciálisan titokzatos Pornó. Feleségem története címűnek pedig szerzője is, illetve ugyancsak ő írta származása, családja történetét alapul véve édesanyjáról a Júlia. Párbeszéd a szerelemről című monodrámát.
Az eredetileg is debreceni színpadra az utóbbi Ráckevei Anna előadásában került, aki elmondta, ez volt élete legintenzívebb, minthogy legrövidebb próbaidőszaka. Az anyafigura naivabb, ártatlanabb a kelleténél, így Nánay István, hiányzik a megszenvedettség, a megtöretettség az alakításban, folytatta Árkosi Árpád. A szelíd humor, a derű, az önirónia, a bizalom a tapasztalatnélküliségből is fakad; az a rendkívüli helyzet hozza, amikor valakinek semmije nem marad, amikor mindent el kell engedni, reagált a szerző, aki Sziráknak tovább mesélt eredetről, a jelen romániai megmozdulásairól s a múlt különféle rétegeiről. Például amikor Esterházyval annak kérésére bejárták családja száműzetésének helyszíneit, s rábukkantak a templomokban apja hangjára, prédikációinak stílusára. Róla, apámról nem is írtam külön művet, említette Visky ekkor tűnődve, amire a közönségből viszont rácáfoltak. Beszélt az együttélésről, a román színház ortodox vallási alapú szellemiségéről s teremtő közösségi erejéről, meg arról, hogy Erdélyben sem tudják feldolgozni az ügynökmúltat. Sem ott, sem itt nincs beismerés, bocsánatkérés – így megbocsátani sem lehet.
A Pornó… is az illetéktelen tekintet behatolásának színpadra vitele személyek, közösségek mindennapjaiba; egy gyerekeknek utcaszínházat szervező fiatal erdélyi nő életébe, akinek szűkebb és tágabb környezetét megfigyelik, dokumentálják. Ez alatt következik be más tragédia mellett a nő vetélése is. A színházi előtérbe állított boxbéli installáció tartalmazza a jegyzőkönyvek, akták fénymásolatát és egy nőgyógyászati vizsgálószéket. A színésznő érzékeny, plasztikus alakítása az őt zeneileg kísérő férfiével különös duettet eredményezett. Az előadás egy gyerekcsontváz, egy keretre kifeszített vászonlepedő s a háttérkivetítésen időnként megjelenő eredeti helyszínek közegében zajlik. Felvették egy autóból a valós útvonalon, merre követték a referenciaszemélyt. Albert Csilla Gelsomina-szerű törékeny bohócsága, öltözései, vetkőzései, űzöttsége egy politikai hajtóvadászat s egy vetéléstörténet egymásra vetítésének poétikus sikolyaként kívánt artikulálódni, de számomra inkább bizarr s kaotikus elegye a fentieknek.
A Katona József Színházból érkező, Tar Sándor életét, beszervezését és bukását bemutató Bihari című darab egy a színpadra állított fadoboz-házban, annak priccsein, székein és íróasztala körül játszódik. A beszélgetésen Máté Gábor rendező félreértésnek tudta be, hogy ezt a játszóhelyet kapták, ahol a szélső sorokból minimális rálátás nyílt a színpadon történtekre. Tar/Bihari életútjának állomásait fiatalkori NDK-beli vendégmunkájától debreceni életéig s a liberális fővárosi ellenzékkel való kapcsolatáig ugyanazokkal a színészekkel játszatta a rendező. Bár a debreceni szerző, Ménes Attila szellemesen megválaszolta ezt saját okulásának példáján, némi zavart azért okozhattak az ismétlődő személyek a befogadóban. Az író technikai okokra hivatkozott, arra, hogy a dramaturgiai kényszereken túl a színházműködtetés racionális, optimális társulatkihasználásra törekszik.
Takátsy Péter, Pelsőczy Réka, Kovács Lehel Ménes Attila: Bihari Fotó: Dömölky Dániel
Egyetértve a szakmai elemzőkkel hiányérzetem nekem is főként abban a tekintetben van, hogy a főszereplő lepaktálása, besúgóvá válása mögött minduntalan egyazon félelem áll: hogy anyja számára kiderül homoszexualitása. Ahogyan Visky fogalmazott, anyjával mossa magát, pedig az ő etikai épsége a tét. Azt kellene látnunk, hogy veszik el önbecsülése utolsó maradékát is, ám erre itt nem kerül sor. Belső konfliktusáról nem ad számot az előadás, ahogyan hiányzik egy olyan jelenet is, vélem én, amiből kiviláglana, hogyan emelik magasra és ejtik Tart ellenzéki barátai. Zsigerileg érzékelnünk kellene, miért, miképpen érezte magát ennyire egyedül, s vált belsőleg lehetővé számára az, hogy jelentsen róluk.
A magára maradás szigorúan megkomponált dramaturgiájú történetével számomra adós marad a darab. Tar zsenialitása is inkább írói hiúságában jelenik meg, abban, hogy jelentései tökéletesek legyenek. Van mindazonáltal humora a végeredményben komor és lehangoló ívű, atmoszférájú előadásnak a nem csukódó ajtókkal és a tökéletlen szocialista tárgyi világ más elemeivel. Pelsőczy Réka rendőr- és hivatalnoknői és a familiáris pálinkázó jelenet pedig nagyot üt. Bihari tegeződve kedélyeskedik, haverkodik s mutatkozik önként, szívesen szívélyesnek a titkosrendőrség helyi képviselőivel. Azokkal, akik őt néhány jelenettel korábban megverték, megfélemlítették és megalázták.
Születés és halál keretezi a hét második felét a Deszkán. Székely Csaba négy részből álló darabja, a marosvásárhelyi Idegenek: Négy politikai gyerekdarab tomboló sikert aratott a Csokonai Színházban, ám az elemzők egy részét zavarta kiszámíthatósága és direkt politikussága. A parabolák természetük szerint azonban didaktikusak, ezt nem lehet szemükre vetni. A lehetséges logikai alakzatokat messzemenően kihasználva többnyire váratlan, nem feltétlenül megjósolható kimenetelű sztorik közül én is az elsőt és az utolsót tartom a legjobbnak. (Hosszúak és unalmasak a középső részek, elaludt a rendező, mondták, s van ebben valami.) Az elsőben gyerekek ellenséget kreálnak maguknak a játszótér másik felében hintázók személyében, az utolsó pedig sci-fibe (rendkívül kreatívan) öntött betlehemi és mai menekülttörténet. A román tagozat állította színpadra ezt a négy etűdöt, az elsőben magyar nevű kisfiúk beszélnek románul: nem játssza tehát ki a hatalom a magyar kártyát, mondta erre Visky. Egyike-másika ugyan önismétlő volt a daraboknak helyenkénti üresjáratokkal, azonban megnyilvánuló nyelvi fantáziája, ötletes dramaturgiája s szolidáris etikája folytán fontos eleme ez az előadás a fesztiválnak. Túlzottan demonstratívnak és politikusnak találta viszont a bölcsek többsége. Urbán András bőven ellát bennünket az ilyesmivel, provokációval és politikummal, jelezte egyikük, s sérelmezték, hogy „ráménekeltek: maffiózó államban élek”.
Robert Roth Esterházy Péter: Mercedes Benz Fotó: Máthé András
Az értékelésen tehát nemigen dicsérték, szerintem mégis méltó párja az Idegenek az előző résztudósításomban méltatott pozsonyi Mercedes Benznek. Az idei Deszkán a közeli külföldről e két szomszédos ország többségi nyelvű s magyar szerzőségű előadása szerepelt, s a romániai darabnak nem kell szégyenkeznie a szlovákiai mellett. A bibliai menekülő pár időközben megszülető gyermekükkel egyik oldalról s az őket kiüldöző, a tőlük menedéket megvonó oligarchák kétes és pillanatokon belül meg is roppanó álbiztonságával a másikról a jelenetek közt felhangzó politikai tartalmú dalbetétekkel sodró erejű kiállássá, kiáltássá tették a fiatal, híres és termékeny erdélyi drámaíró új művét. Ismét főként pályázatokra, drámaversenyekre írta e darabokat – láthatólag jól reagál a feladatokra.
Az időskor két előadás tárgya is volt a fesztivál második felében. A KÁVA Lady Lear című, improvizációkból létrejött résztvevői színházi produkciója a pogácsasütés realizmusa és a stilizálás határán, ezek vegyítésével jött létre. Az utóbbi típusú eszközhasználat az első felvonás végén csúcsosodott ki, amikor is három ugyanolyan, csíkos fürdőköpenyes férfi anyafigura rohant be a színpadra. Férfiszínész játszotta ugyanis az idős anyát, aki nem tudja ellátni magát, s nem hallgat segíteni próbáló fiaira. A színészek a szektorokra tagolt közönséghez fordultak a leállások alatt kérdezve őket a továbblépés mikéntjéről. Érdekesen reagált a közönség: alig akadt olyan néző, aki be tudott volna kapcsolódni a félig színházi, félig civil szituációba tömören, érthetően előadott javaslatával. Többnyire odasúgtak valamit a szerepében maradt, ám hozzánk forduló karakternek, vagy terjedelmes beszámolóba kezdtek saját hasonló élettapasztalataikról, ily módon kevéssé operatívan járulva hozzá az előadáshoz.
A Nyílt Fórum nagy népszerűségnek örvendett délutánonként a balett-teremben. Bán Zsófia is Lear-témát dolgozott fel készülő darabjában, az Örökségben: a kórházban fekvő apáét, aki versenyezteti lányait. Aki jobban szereti, több örökséghez jut. A már elkészült részek felolvasószínház-szerű előadása és kérdések, javaslatok, kommentárok alkotják e műhely munkáját, ami a POSzTon folytatódik. Izgalmas születés közben találkozni egy alkotással.
A fesztivál utolsó napja délelőttjének produkcióját nagy várakozás előzte meg. Érezhető volt az izgalom, mindenünnen azt lehetett hallani, milyen fontos, meghatározó ez a bábelőadás. A decemberi KDF kínálatából is kiemelkedett, most sem okozott csalódást, s az elemzők sem találtak fogást rajta: egytől egyig nagyra értékelték, sőt irigyek voltak rá a szó jó értelmében. Például finomra hangolt dialógusaira – így Visky, s valóban a közösségkovácsolódás és a ritmikus beszéd mintapéldája, ahogyan leendő útitársai saját gyógyszereiket felajánlva kiszöktetik a kórházból az egyik öregurat. A tenger megtalálásának története, s az idő beteljesüléséé, idézem tovább az iménti házi bölcset, akinek gondolatát társa, Árkosi Árkád folytatta: van jelentősége annak, hogy az elején hosszan beragad a lemez. Megvan ugyanis az ideje – nemcsak az útnak indulásnak, hanem a néző összebarátkozásának is a bábokkal. Független, többfelől szerveződő csoport e nagyszerű, ESZME névre hallgató társaság. (A győri Vaskakas Bábszínház az egyik csapat, amely segíti őket.) Nemcsak a bábok hasonlítanak az őket mozgatókra, hanem a szerepeket is kifejezetten ezekre a színészekre írta a jelenlévő és ezt elmesélő Gimesi Dóra. A halál, a hamvak tengerbe szórása, a végakarat s az öregség témájának ilyen fokon vágyteljesítő, szépséges előadása katartikusan hatott ránk. Betegségből, depresszióból kimozdító potenciálja s e koncepció szívvel-lélekkel, mesterségbeli tudással és emberséggel történő megrendítő megvalósítása báb-ember-tárgy együtt-játszásában különleges helyet biztosított Az időnk rövid történetének a Deszkán is.
Függésből való kiszabadulásról, napról napra megszerzendő tisztaságról szól a pécsiek Addiktja, amelynek szerzője, Szücs Zoltán is jelen volt a szakmai beszélgetésen, s szerváltásnak nevezte tisztasága idején bekövetkezett grafomániáját. Halálos kimenetelű a darab egyik végének cselekménye, a másik reménykeltő: a kliensek megmentik a terapeutát, s a társulat közös szerzeménye a végső szöveg, amelyben mindkettő szerepel. A főszereplő Köles Ferenc remekelt, karaktere átalakulásának, metamorfózisainak, drogfüggésből való kilábalásának fázisaira épül a dramaturgia. A debreceni közönség hálásan ünnepelte a pécsieket, s bár a szakmai beszélgetésen megjegyezték, hogy nem mindig lehetett jól hallani a színészeket és lassan indult az előadás, „amikor belép Köles Feri, megáll a levegő” – így az egyik értékelő. Láposi Terka méltatta a tér „hightech-tisztaságú felületeit”, s a házi bölcsek egészében is dicsérték a produkciót kiegyenlített, jó színvonalú színészetnek és színészvezetésnek nevezvén a látottakat.
Addikt Fotó: Pécsi Nemzeti Színház
A Majdnem 20, a MajdnemSzínház – Ördögkatlan Produkció előadása felvetette az elmaradt lázadásnak, a manipulációnak és a diák nézők által életre hívott erősen humoros hatásnak a kérdéseit. Az egyik elemző saját bevallása szerint azon kapta magát, hogy egyfolytában nevet, már magát is zavarba hozva, pedig ez egyáltalán nem jellemző rá.
A délelőtti ifjúsági előadások szinte külön fesztivált alkottak – s alkothatnának. A kecskeméti Ciróka Bábszínháznak írt Szabó T. Anna-darab, Az aranyhalacska, avagy a halász meg a nagyravágyó felesége sokat markolt, s némiképp kisiklott a zsákmány az alkotók ujjai közül: az eredmény vegyesre sikeredett. Nem tisztázták, a halásznak hány kívánsága lehet, hogy elég-e azt csak gondolnia, vagy ki is kell mondania (egyszer így volt, másszor úgy), de legfőképpen a női alkotók patriarchális szemlélete zavarta a nézők, elemzők egy részét. Visky találóan jegyezte meg: nők írták meg a nagyra vágyó nő (és a töketlen férj) történetét. Láposi Terka ebben mást látott: a férfi határtalan elfogadását a nő felé.
Az, hogy először még nem gyerekáldást kért a feleség, pedig nagyon szerettek volna gyereket, talán érthető: szemérmes volt, de aztán belehabarodott a hatalomba, s miután elvettek tőle mindent, megnyugodott s meg is érkezett hozzájuk (a kisszék által jelezve) a gyermekáldás is. Mindennek a pszichológiai magyarázata meglehetősen zavaros. A gyerekség játékos, teremtő ereje szépen működött az életképszerű jelenetekben, a hal epizódjai varázslatosak voltak, a gazdagodás minimalisztikus jelzésrendszere viszont kevésbé működött.
A gyerekközönség vált számomra főszereplővé engedetlenségével: csakazértis harsogta, skandálva: „hal, hal!”, amikor tiltottá vált a szó, s amikor nem értettek egy jelet, egy felnőtt színházi konvenciót, döbbenten kiabáltak be: „Mi van??!!” Okosan engedetlenek, szabadok, mernek kérdezni, gondolkodni. Hajrá!
