A félelem stációi

|

Dennis Kelly: After the End / Első Magyar Karantén-színház

Megtanultuk szégyellni a félelmünket. Akkor is, ha a félelem védelem. Aki fél, nem bátor…

Fotó: TRIP – Facebook-oldal

És mi lesz utána? Olyanok leszünk, mint régen?

Félni szégyen. Vagy nem? Ezt még nem találta ki az emberiség. Mindenesetre megtanultuk szégyellni a félelmünket. Akkor is, ha a félelem védelem. Aki fél, nem bátor…

A frissen alakult Első Magyar Karanténszínház húsba vágó tematikával indult. Dennis Kelly 2005-ben született, After the End című darabjának felolvasószínházi változatát streamelték a Facebookon. Jóllehet a világvége hangulat passzol korunkhoz, de ez csak a látszat. A brit szerző párhuzamos idősíkon játszódó darabja olyan posztapokaliptikus világról szól, amelyet a terrorizmus döntött romba. Ahol terrorista szabadcsapatok atombombákat dobálnak a nagyvárosokra, és csak a legszerencsésebbek azok, akik elvonulhatnak saját, jól felszerelt atombunkerukba. („Mi meg gúnyolódtunk, amikor azt mondtad, olyan lakást vettél, amiben atombunker van…”)

Nem ez nem a mi korunk.

Ez még egy másik kor. Az idők másfél évtizednyi, beláthatatlan távolából. Egy kor, amelyben még nem eszkalálódott a félelem. Személyes magánügy maradt. Amelyben ki-ki a saját gondolatai magányában élte meg, s csupán a média próbálta abnormálisra nagyítani, nem a valóság. Kelly olyan korba visz vissza, mikor Marknak a legközelebbi barátai elől is titkolnia kell, hogy az atombunkert, amely gúnyolódás tárgyává tette, biztos, ami biztos, föltöltötte ivóvízzel és élelemmel. Olyan korba, mikor a bátrak, kinevették a kevésbé bátrakat. Azokat, akik mélyen átélték a globalizálódó terrorizmus és minden burjánzó fenyegetettség alattomosan belénk ivódó érzését.

Miután Mike megmenti Luise-t, összezárva, egymásra utalt magányukban élik meg a vége utáni világot. Elszigeteltségük nem csupán fizikai elszigeteltség. Ők valóban egyedül vannak. Nem veszi körül őket az a közösség, ahonnan jöttek. Érzelmi, szociális kapcsolathálójuk a bunker csapóajtaján kívül maradt. Nem érezni a gondolkodásuk, az érzelmeik, a szavaik mögött. Nincs az arcukra írva, nincs ott a gesztusaikban. Csupán ketten vannak. Egyedül.

Ez egy másik kor.

Olyan, amelyben a közösség sűrűsödő félelme még nem talált utat az egyének között. Még tárgyat keres. Atomtámadást, terrorizmust, géntechnikát, mérgező élelmiszereket, populizmust, globális felmelegedést. De Kellyt nem a lappangó apokalipszis kora érdekli. Hanem az ember. Az örök emberi. Az a gépies túlélési ösztön, amely nem akadályozza a bunkerlakókat abban, hogy kényszerű együttlétük alatt lekopírozzák az emberi kultúrtörténet legdurvább hatalmi játszmáit.

Egy nő és egy férfi.

Aszexualitás, abúzus, kényszerű testi közelség, föl-fölhorgadó gyűlölet. Kelly szövege, ha nagyon akarom, Beckett-tel mutat némi rokonságot. Egy adott kor abszurditását sűríti átmeneti, leginkább magával az abszurddal rokonítható műfajba, miközben valóságos figurák kézzelfoghatóan valóságos dialógjait veti papírra. Intellektuális játékot játszik. Hiába a két szuperérzékeny színész,  Láng Annamária és Rába Roland – akik olyan hátborzongatóan tűpontosak a színpadi artikulációban, mintha Magács László nem felolvasószínházat, de kész előadást rendezett volna –, maga a szöveg játék. Eljátszadozik avval a lehetőséggel, hogy valakik nukleáris támadást intéznek a város ellen. Bumm, aztán be a bunkerba.

Lássuk, mi lesz….

Kelly műve mindezzel együtt sok mindent mutat. Nem csupán a saját korába vetett ember személyes sértettségből fakadó végletes érzelemvilágából, betegessé torzult szeretetvágyából, visszafojthatatlan, zsigeri agressziójából, de megmutat valamit abból is, mennyire más volt az a tizenöt évvel ezelőtti kor. Az évezred határán is átívelő múlt század. Megmutatja, hogy most éljük a második évezred utolsó perceit. És les ránk a harmadik.

Szereplők: Láng Annamária és Rába Roland
Fordította: Róbert Júlia
Dramaturg: Garai Judit
Rendező: Magács László

CÍMKÉK: