David Eldridge: Kezdet – Rózsavölgyi Szalon
Laura folyton közeledik, Danny folyton kitér. Az előadás igazi kérdése, hogy működőképes-e a magány ellen létrejött kapcsolat.
Schmied Zoltán és Danis Lídia
David Eldridge Kezdet című drámája, Dicső Dániel rendezésében megmutat két, egymástól eltérő személyiséget, és megjeleníti a kettejük közötti magányt. Az egyedüllét elleni kétségbeesett közeledést.
Laura lakásavató bulija után, hajnalban együtt maradnak Dannyvel. A darab arra tesz kísérletet, hogy megmutassa, mennyire tud a két szereplő közeledni egymáshoz. Ugyanakkor erről azért többről van szó, önmagukkal is megküzdenek. Az előadás végére új emberek állnak előttünk.
Fotók: Kallus György
A nyitójelenetben Danny (Schmied Zoltán) áll, kioldott nyakkendőben és foltos ingben. A fényjáték és a zene arra enged következtetni, hogy egy kocsma bárpultjánál áll. Kiderül, hogy egy épp véget ért házibuli közepén találjuk magunkat, ahol hiába vannak ketten Laurával (Danis Lídia), a két ember magánya átsugárzik a színpadról. Danny az elejétől fogva feszélyezetten viselkedik, ez Lauráról kevésbé mondható el, de az ő személyiségében is jelen van. Mindketten próbálják beleerőszakolni egymást egy kapcsolatba. Látszik, először önmagukat kell legyőzniük, hogy foglalkozhassanak egymással. Hiába nagyon szembetűnő a borospohár nagysága, Lauráé kisebb, Dannyé óriási. Megmutatkozik ebben a kettejük közötti feszültség különbsége, sőt még a társadalmi státuszuk is. Danny elvált, anyjával él, nem túl jól fizetett ember, míg Laura karrierista, saját lakása van és jómódú.
Laura folyton közeledik, Danny folyton kitér. Az előadás vége felé kezd fárasztóvá válni a macska-egér játék. A jelenetek briliáns humorral fűszerezettek. Az egyik legviccesebb jelenet az, amikor Laura meg akarja csókolni Dannyt, ki is alakul köztük egy csókjelenet, de Danny közbeszól: a dadusa nagyon szeretné azt a kaktuszt, ami a konyhában van. Érthető, hogy miért nyúlik hosszúra közeledésük.
A csúcsponton Danny Laurának üvölti, hogy mi baja az életben, Laura pedig sír, szinte suttogva közli a saját fájdalmát. Végül sikerül egymást jobban megérteniük, s átszakad a köztük levő gát. A díszlet (Enyvvári Péter) remek, jól alkalmazkodik a játszótér adottságaihoz. Kapunk egy kis ablakot, asztalt és egy kanapét, fali festményeket. Az egészben van egy kis „angliai íz”. A jelmezek (Cselényi Nóra) jól igazodnak a térhez és a szereplők társadalmi státuszához.
Az előadás igazi kérdése, hogy működőképes-e a magány ellen létrejött kapcsolat. Szemtanúi vagyunk, ahogy elkezdődik valami, de nem tudjuk pontosan, hogy sikerül-e. Az elszánás bátorságát viszont megkapjuk a zárlatban. Olykor érdemes hallgatni a belső hangokra, bár húsz felett ez nem olyan egyszerű.
