Mire mennek ketten

|

Cyril Gely: Diplomácia / Rózsavölgyi Szalon

A Diplomácia egy nagyon kiélezett és speciális helyzetet mutat meg, amihez hasonló nem sok volt a történelemben.

Sztarenki Pál és Alföldi Róbert

Párizs szerelmesei közül sem biztos, hogy sokan ismerik a Cyril Gely drámájában feldolgozott, igaz történetet: az 1944 augusztusában aláaknázott város úgy menekült meg a pusztulástól, hogy egy Nordling nevű svéd diplomata meggyőzte a pusztító hadművelettel megbízott Von Choltiz tábornokot, hogy ne teljesítse a parancsot. Két embernek köszönhetően kétmillió párizsi élte túl a háborút, és nem mellékesen a művészetek és a szabadság szimbólumának tartott metropolisz is.

Drámáért kiáltó történet, és Cyril Gely ha nem is nagy formátumú, de tisztességes és jól játszható drámát írt belőle 2011-ben (fordító: Tótfalusi Ágnes), amelyből egy német-francia film (rendező: Volker Schlöndorff) is készült 2014-ben, magyarul Az utolsó éjszaka Párizsban címmel játszották. Zimányi Zsófia jó érzékkel találta meg a darabot, hiszen a Rózsavölgyi Szalon éppen az ilyen, kétemberes vitadrámáknak való tér, és ha két jó színészt találnak hozzá, máris megvan a lehetőség egy olyan hosszú szériára, mint a nagyon hasonló felépítésű, Freudról szóló Az utolsó óra esetében. A két jó színész most is adott, így az új előadásnak is minden esélye megvan egy hasonlóan hosszú szériára.

Fotók: Gordon Eszter

A helyszín a tábornok szállodai szobája, a díszlet (Enyvvári Péter munkája) legfontosabb eleme Párizs térképe, amelyen a Sütő András által játszott Ebernach kapitány piros korongokkal jelzi a felrobbantandó hidakat, miközben túlcsorduló szakmai büszkeséggel, ragyogva részletezi precíz és nagyszabású mérnöki tervét. Néhány perces szerep, akárcsak a tábornok beosztottjait játszó Varga Ádámé és Bárdi Gergőé, de mindhárman képesek ez alatt a néhány perc alatt határozott kontúrt adni az általuk játszott figurának.

Az előadást azonban kétségkívül a két főszereplő, Sztarenki Pál és Alföldi Róbert viszi a hátán. Sztarenki Pál két szempontból is, hiszen nemcsak az egyik főszerepet játssza, de ő is rendezte a darabot. Az utóbbi években keveset láthattuk színpadon, Budapesten még annyit sem, hiszen nyolc évig, méltatlan eltávolításáig a zalaegerszegi színház művészeti vezetője volt, ott is inkább rendezett, és keveset játszott. Aki látta Zalaegerszegen Almaviva grófként, Petrucchióként vagy Az ötödik pecsét Civilruhásaként, tapasztalhatta, hogy ennek ellenére milyen jó színészi kondícióban van. A budapesti közönség most tapasztalhatja meg ugyanezt. (Szintén a Rózsavölgyi Szalonban, a Pokémon góban tavasztól már látható egy karakterszerepben.)

A tábornok, akit játszik, vérbeli katona, generációkra visszamenően katona ősökkel, aki eddig mindig minden parancsot teljesített, és a mostanit is teljesíteni akarja. De ember is: beteg, asztmával küszködő ember, a családjáért aggódó ember, a beosztottaival tisztességesen bánó ember. Akit úgy kell eljuttatni a parancsteljesítés reflexétől annak megtagadásáig, hogy ebben az útban ne legyenek hirtelen ugrások, hiteltelen pálfordulások. Sztarenki Pál ezt olyan pontosan és finoman teszi meg, hogy a néző már csak azt érzékeli, hogy valamikor átbillent a mérleg, már nem utasítja el zsigerből a másik érveit, már hajlandó elgondolkodni rajtuk.

Alföldi Róbert

Alföldi Róbert svéd diplomatája az intellektus és az irónia fegyverét veti be ebben a szellemi csatában. Fekete ballonkabátban, fekete szemüvegével, fehér fejével elegáns ellenpont a militáns közegben (jelmez: Böhm Katalin). Hogy van vesztenivalója és hogy ő is fél, az csak néhány gesztusából derül ki. Különben hűvös és fegyelmezett sakkjátékost játszik, aki mindent bevet, hogy győzzön, de tiszteli a másikat.

Kettejük jeleneteinél talán nincs is értelme a ki rendezett kit kérdéséről beszélni, közös munkának képzeli az ember. Összességében pedig a rendezés (ahogy ezt a vitadrámai alapanyag meg is követeli) a helyzetek pontos kijátszására, a színészi játékra koncentrál. (Érdekes, hogy Sztarenki utóbbi rendezéseiben sorra egyén és hatalom, parancsteljesítés és ellenszegülés kérdéseit járja körbe, ilyen volt a zalaegerszegi Közellenség és a Caligula helytartója is. Ebbe a sorba jól illik a Diplomácia.) Sikerült elkerülni a színész magát rendezi helyzet buktatóit, nem érezni, hogy hiányozna a kellő rálátása a saját karakterére. A hetven percbe sűrített játék (real time-nak is nézhetjük, hiszen virradattól reggel hétig tart a történet) feszes, nem engedi el a néző figyelmét. Izgulunk, pedig tudjuk, hogy Nordling sikerrel járt, a vita feszültsége mégis átjárja a nézőt. És izgalmas az is, hogy mi lesz ezekkel az emberekkel, túlélik-e a háborút, hogy alakul kettejük viszonya. Jó, hogy az előadás végén erre is választ kapunk.

Jelenet az előadásból

A Diplomácia egy nagyon kiélezett és speciális helyzetet mutat meg, amihez hasonló nem sok volt a történelemben. Mégis, van abszolút hétköznapi, bármikor bárkire érvényes olvasata: egyén és hatalom viszonyáról beszél, arról, hogy mi az egyén felelőssége, meddig mondhatja azt, hogy egyedül nem tudok változtatni a dolgokon. Hogy úgysem sikerül, hogy a másikkal nem lehet beszélni. A másik oldalról pedig: hogy meg kell őriznünk azt a nyitottságot, hogy érvekkel meggyőzhessenek minket. Még ha nem is Párizs sorsa múlik rajta, „csak” a mi jobb vagy rosszabb életünk.

CÍMKÉK: