Csíksomlyói passió / Nemzeti Színház
Mintha megelevenedő festmények hömpölyögnének egymásba.
Vidnyánszky Attila rendezésében a Jézust halálra ítélő Pilátusból a Csíksomlyói passió előadásában a Nemzeti Színházban beképzelt újgazdag fickó lett, már túl a krisztusi koron. Olt Tamás a szerepben menő öltönyt visel, virágmintás tiritarka, gallérját felhajtott inggel, amiből jócskán kilátszódik szerinte nyilván vonzó szőrös mellkasa, no meg dúsgazdagságát jelző, hivalkodóan vastag nyaklánca, amihez még mindkét kezén bazi nagy gyűrűket is visel, Bianca Imelda Jeremias jelmeztervező intenciói szerint. Beszédmódja flegma, másokat akár kioktató, hangja pedig olykor felcsattanó, világosan jelezve, hogy itt ő az úr, bárki bármi egyebet is gondolna, azért tudja, hogy mihez tartsa magát.
De Olt Tamás nem egyértelműen elaljasult gonoszt formál. Megmutatja azt is, hogy Pilátus dilemmázik, feszeng, szorong, mert tudja, vagy legalábbis sejti, hogy gazemberséget csinál, amikor tevőlegesen részt vesz a tömeg haragjának felkorbácsolásában. Finoman fogalmazva is hangulatot kelt, majd utána próbálja kezeit mosni azzal, hogy ő csak a sokaság akaratának enged, amikor igent mond a Megváltó keresztre feszítésére. Színlel, magának is hazudni próbál, hogy fölmentse becstelen személyét, miközben végül kételyek között, de rájön, hogy a neve csak azért marad fenn, míg világ a világ, mert ő mondta ki a végső szót Krisztus megfeszítéséről.
Ha meglátjuk a szereposztást, azon nyomban észlelhetjük, hogy vele szemben Jézusnak esélye sincs. Szimpatikus, hangsúlyosan fiatal egyetemi hallgató srác, Berettyán Nándor adja, naivan fiús, lefegyverzően tiszta tekintettel. Csaknem azt is mondhatnám, hogy maga a megtestesült ma született bárány. Ezért nem is lehet olyan karizmatikus, mint Pilátus, ami szerintem egyébként baj, hiszen neki is tömegeket kell lázba hoznia. Tömegnek pedig ott van a Magyar Nemzeti Táncegyüttes, leánykori nevén Honvéd Táncszínház. Már a Körhinta előadásában is hathatósan közreműködtek, szintén Zsuráfszky Zoltán vezetésével. Annak a produkciónak a premierjén roppant szilajul, lendületesen, bámulatos energiákkal ropták, de nem éreztem azt, hogy színészi szempontból olyan fajsúlyosak, hogy bele tudnak olvadni a tragédiába torkolló történetbe, el tudják játszani a felbolydult falu végzetessé váló közegét. A lábuk fergetegesen mozgott, de az arcuk többnyire kifejezéstelen maradt, frissen vasalt ruhájukról pedig nehéz volt elhinni, hogy bármilyen vihart is látott, a legnagyobb felfordulás közepette is olyanok voltak, mintha skatulyából húzták volna ki őket. Az első részben most is egészen hasonlókat éreztem, miközben értékeltem bámulatos erőkifejtésüket, lenyűgöző összmunkájukat.
Aztán a második részben, amikor a produkcióban is összesűrűsödött a levegő, már hittem kétségbeesésüket, dühüket, gyilkos indulatukat, bár szépen kikeményített ruhájuk ekkor is úgy hatott, mintha díszes néptáncgálán léptek volna föl benne. A 18. századi iskoladrámákból összeállított szöveget ők mondják, és ezek az archaikusan hangzó mondatok jól állnak nekik, hiszen eredeti mesterségükben is a régit kell újjáteremteniük. Mindehhez még énekelnek is, de hát így volt ez már az egykor Novák Ferenc által oly jól megalapozott, nemzetközi hírű Honvéd Együttesben is. A színészek pedig azt a modernebb szöveget mondják, amit Szőcs Géza 1999-ben írt Passió címmel, bibliai momentumok szabad felhasználásával. Nem csupán ennek a kétféle stílusnak kell egymásba olvadnia, hanem annak a fölöttébb erőteljes előadásmódnak is, amit Berecz András képvisel, amikor autentikusnak tűnően, de mégis színpadra termetten mesél, regél, elbeszél és közben énekel. Mindehhez telivér a humora, ami igencsak jót tesz a gyakran lassacskán, és olykor csaknem egyenletesen mélabús hangulatban csörgedező cselekménynek, amit Berecz vagy megakaszt betétszámként, vagy tovább gördít narrátorként, ha lehetőséghez jut, de túl gyakran nincs dolga, ilyenkor elég értelmetlenül ott téblábol a színpad szélén egy pásztorbottal.
Akinek még a ferences iskoladrámák hagyományainak megfelelően áradó humorral ellenpontoznia kellene a kissé monotonná váló búskomorságot, az ebben a verzióban Zsibárusnak nevezett ördög, Farkas Dénes megszemélyesítésében. De ennek a sátánnak nincs humora, ez megrögzött gazfickó, aki a koncepciónak megfelelően Európa minden szennyét, szemetét, ürülékét rázúdítja az emberiségre, így ránk is. Mert azért ez az előadás elég szemléletesen akarja érzékeltetni, hogy Európa szétesőben, nem tud mit kezdeni magával, veszélyben a keresztény értékek, jönnek, sőt itt vannak a csőcselék, és Krisztust ma is éppen úgy megfeszítenék, mint egykor. Vidnyánszky már a több évvel ezelőtt bemutatott Szent Johannában is erről beszélt, amikor arról volt szó, kik juttatták Johannát máglyára, az Európai Unió jeles személyiségeinek jókora képeit láthattuk a színpadon. Egyébként már a Szent Johannát is sok tekintetben misztériumjátékként rendezte, ahogy annyi mindent, akár még Az ember tragédiát is, háromféle verzióban, melyből az első igencsak tehetséges kísérlet volt, a második telitalálat, a harmadikban pedig, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, már leginkább a kiüresedett formák működtek. Ugyanakkor A szarvassá változott fiú, ami szintén közel áll a misztériumjátékhoz, és ugyancsak a hit és hitetlenség kérdését is boncolgatja, egészen remekre sikeredett.
Vidnyánszky szereti a grandiózus látványt, és mesteri fokon ért is hozzá, ahogy a tömegmozgatáshoz szintén. Elképesztően nagyszerű példa volt erre a Tosca előadása Miskolcon, az Avas kilátónál, csaknem ötszáz közreműködővel. Azt nem értem, hogy a Csíksomlyói passió szintén festőien nagyszabású látványvilágához miért kell a publikumot a színpadra ültetni, és ezzel meglehetősen leszűkíteni a nézőteret. Ennek a produkciónak egy jóval tágasabb színházat is be kellene töltenie. Hogy esetleg nem tenné, annak az lehetne az oka, hogy nemigen vannak átütő erejű alakítások, ahogy például a Szent Johannában vagy a Don Quijote-ban sem voltak. A monumentális kompozíció a fontos, aminek a többség csak részcsavarja, és ez nem kedvez az egyéni teljesítményeknek. A tömegjelenetekben van leginkább az erő, ezek fantáziadúsan, gondosan komponáltak, félelmetessé tud válni a fékevesztett tömeg, ekkor a tánckar is úgy bevadul, hogy azt lehet hinni, kő kövön nem marad. Szépek a bűnbánó körberendeződések, egymásba kapaszkodások, letérdelések, gyertyagyújtások. Mintha megelevenedő festmények hömpölyögnének egymásba. Ilyenkor nagyon jó az előadást nézni, és meg is mozgatja az ember lelkét, agyát rendesen, máskor kissé fárasztó.
Tóth Auguszta, Barta Ágnes, Rátóti Zoltán, Rácz József, Vas Judit Gigi, Schnell Ádám, Tóth László, Bordás Roland, Berettyán Sándor, Kiss Péter Balázs és a többiek egyaránt áldozatosan teszik a dolgukat. Székely László a nagy formátumnak megfelelően pajtára, templomra, istenes helyekre emlékeztető, formátumos díszletet tervezett, ami könnyen mozgatható. Egyáltalán, rendszeresen mozgásban van minden, bár ez nem feltétlenül jelent folyamatos változatosságot és mozgalmasságot.
Krisztus megfeszítése nagy misztérium, amibe temérdek mindent bele lehet látni. És a szereplők több alkalommal láttatnak is sok mindent, máskor pedig csak mozognak bőszen, és kérdéses, hogy ebbe ki mit képes belevizionálni, netán esetleg ilyenkor csak nézünk ki a fejünkből, és nem gondolunk, nem érzünk szinte semmit.