John Kander – Fred Ebb – Bob Fosse: Chicago / a Kultúrbrigád és az Átrium produkciója
Mindazt a szennyet, ami a húszas évek Amerikájának revüsített börtönsztorijából fölfakad, mai fejjel, leplezetlenül, oda nem illő nyíltsággal az arcunkba tolja. És itt az oda nem illőn van a hangsúly.
Fotók: Szilvás Zoltán
Az Átrium Chicagója olyan viszonyt ápol az eredeti művel, mint a Keleti pályaudvar környéke (azaz a pesti Csikágó) az amerikai bűnözéssel. Bárhogy próbálják is, nem lehet ráhúzni a magyar valóságra. Legalábbis nem ebben a formában.
Alföldi szereti a zenés műveket.
Tudja, hogy zenével könnyebb hatni a nézőre. A jó zene eggyel ütősebb tud lenni, mint a jó próza. Jó zenéről beszélek, közepesen jóról legalábbis. Ezt a szintet eléri. Az Átrium amúgy szerencsétlen színházi játszóhely, a hátsó sorokból nemcsak hogy látni, de hallani is alig lehet. És amit nem lát (hall) az ember, azt hozzáképzeli. Azt mindenesetre onnan is látni, hogy Alföldi valami keményet akar, keményebbet, mint az eredeti. Altájiságban és káromkodásban mindenesetre. Mindazt a szennyet, ami a húszas évek Amerikájának revüsített börtönsztorijából fölfakad, mai fejjel, leplezetlenül, oda nem illő nyíltsággal az arcunkba tolja. Az oda nem illőn van a hangsúly. (Talán az édeskés mázt akarta lefejteni a darabról, ami egyébként úgy édeskés, hogy a jól bevált, magas színvonalú amerikai löttyöt egy laza önkorrekcióval kesernyés idézőjelbe teszi. Ergo kár lenne róla lefejteni.)
Sodró Eliza és Fekete Ernő
Két női börtöntöltelékről van szó, akik dögösen néznek ki és noch dazu, még akarnak is valamit az élettől. (Miután elvették az őket csúfosan átverő férfiak életét.) A média mindent elsöprő befolyására apellálva elszántan próbálnak bekerülni a revü világába, ami, tekintve jelen helyzetüket, elég nagy dobbantást jelent.
Nem így egy musicalben, ahol mindezt dalolászva teszik.
Eleve revüben. A séma ugyanaz, mint az eredetiben, a (gyaníthatóan magyar) valóságot az előadás összemossa egy álomvilággal. Méghozzá oly módon, hogy a fergetegesen megírt zene uralja a prózát. Elvégre musical. A tragédiába fúló női sorsok zenére fűzött prózai betétként jelennek meg. A női börtön rabjai eltáncolják (koreográfus: Vári Bertalan), eléneklik a sztorit. Kivéve, mikor echte prózában gyakorolják az orális szexet.
Hámori Ildikó
Sok mindenről szólhatna Alföldi Róbert Chicagója.
A média olajozottan működő halálosztó gépezetéről, a mai celebvilág ordenárén kiüresedett mivoltáról, a bűnözés működtette társadalomról, a kriminalizált társadalmi rétegek kilátástalanságba fúló álomvilágáról. Áttételesen a családon belüli erőszakról, elnyomott nőkről, valódi áldozatokról, szélsőségesebb esetben pedig akár a metoo-mozgalom önmagukat áldozatként föltüntető, mindent a maguk javára fordító haszonélvezőiről is.
De ez a Chicago inkább a szabadszájúságban bátor.
Továbbá a pikáns részletekben, jóllehet (és ebben a legpikánsabb) szőrmentén azért próbál politizálni. Van benne kultúrházfíling egy ügyetlenül beszerkesztett konferansziéval, börtönrivalizálás, börtönromantika, börtönszex. (A háttérben egy homályosan körvonalazódó – nem könnyű kivenni – velejéig romlott társadalommal.) Van börtönőr is. Hernádi Judit női rabokra gerjedő Morton mamája a legdelejesebb figura. Mihályfi Balázs Amos Hartja pedig férfi létére a legesendőbb. Parti Nóra Velma Kellyje zenéből fogalmazza meg magát, Sodró Eliza Roxie Hartja prózában ütősebb. Hardcore kiscsaj, aki, ha úgy hozza a sors, meghúzza a ravaszt. Fekete Ernő exhibicionista ügyvédfigurája manipulálja mindkettőt ezerrel, míg végleg bele nem fúl maga is a manipulációk végtelen tengerébe.
Parti Nóra
Hátulról kábé ennyit látni.
Továbbá azt, hogy Fodor Annamária ártatlanul elítélt, amúgy viccesen dekódolhatatlan tájszólásban beszélő, magyar származású Hunyákja egyéni színt hoz a sziporkázó tarkaságban villódzó, e tájéki, általános leépülésbe. (Magyar szöveg: Ugrai István.) A Chicago című musicalt egyébként 1975. június 3-án mutatták be először a New York-i 46. Utcai Színházban. Két éven át 898 alkalommal játszották. Ezt követte egy hasonló időtartamú turné.
