Itt senkinek nincs jövője

|

Csehov: Sirály / Szolnoki Szigligeti Színház

Elvágynak, de végül maradnak. Saját életük kereteiből nem léphetnek ki. Székely Kriszta, a Katona József Színház rendezője a generációk és a szakmai hitvallások konfliktusa mellett az alapvető emberi vágyak drámájának látja Csehov klasszikusát.

Fotók: Szolnoki Szigligeti Színház

A Csehov-darabokban nem történik semmi, mondják. Csak a mindennapi életről szólnak. Pedig a hétköznapi élet korántsem mondható eseménytelennek.

A Sirály a boldogságkeresés drámája. Mindenki mást szeret, mint aki őt szereti. Mindenkinek más jut, mint amire vágyik. Arkagyina, a híres színésznő szerelmes Trigorinba, a sikeres íróba. Kosztya, a kezdő író szerelmes Nyinába, aki színésznő szeretne lenni. Kosztya elveti a művészet hagyományos formáit, és valami újat keres. Miközben Arkagyina új szerelméért rajong, elhanyagolja fiát. Székely Kriszta, a Katona József Színház rendezője a generációk és a szakmai hitvallások konfliktusa mellett az alapvető emberi vágyak drámájának látja Csehov klasszikusát.

Mikor belépünk a nézőtérre, csodálkozunk. Talán tévedés történt? Hátulról látjuk a színpadot? Hisz velünk szemben is ülnek. A színpad a két nézőtér kereszttüzében áll. Meglepő és előnyös elhelyezés. Csökkenti a kívülállóság érzetét, és kissé kiszolgáltatottá is teszi a szereplőket, akiknek az életébe így kíméletlenül belátást engednek. A díszlettervező (Tihanyi Ildi) munkáját dicséri a vizet imitáló üveghatású padlózat, így a színpadot körülveszi a „tó”. Fagyott, halott tó. A padlóról lelógatott, fényekkel világított nejlonfüggönyök a víz hullámait szimbolizálják, és a szereplőknek végtelen önkifejezési lehetőséget adnak. Belecsavarják magukat, megbotlanak benne, és a tragikus végkifejletnek is sejtelmes, diszkrét helyszínéül szolgál.

Az első felvonás egy stégen játszódik. Hamisítatlan orosz hangulat. Mindenki iszik, még a nők is egy húzásra kiisszák a sört. Ami itt még vicces közjátéknak hat, valójában a lassú leépülés kezdete. Emberek, akik csupán alkoholmámorban tudják átvészelni napjaikat.

Kosztya kis családi-baráti közönség előtt mutatja be új színdarabját. Édesanyja, a neves színésznő kifejezi értetlenségét a modern darab iránt. Durván gúnyolja fiát és barátnőjét. Kosztya tudja, hogy hiába is akar megfelelni, sosem léphet ki anyja árnyékából, és sosem nyerheti el szeretetét. Arkagyina (Radó Denise) a darab során többször is átöleli, ám mozdulatai csak kétségbeesett kapaszkodást tükröznek, nyoma sincs bennük a valódi anyai gondoskodásnak. Ez akkor változik meg átmenetileg, mikor fia megsebesül. Ám továbbra is legtöbb mondata „én”-nel kezdődik.

Radó Denise viszi a humor-vonalat, ahogy fia barátnőjére irigykedik, ahogy fájó derékkal játssza a jó nőt. Az öregedő színésznők sorsa, hogy helyükre fiatalok lépnek. Ám Nyina nem sokáig maradt színésznő. Terhes lett Trigorintól, gyermekük meghalt.

A darabot komédiaként hirdetik. De mit mond erről Csehov? „Ön azt mondja, sírtak a darabjaimon. És ezt nemcsak Ön mondja. De hát én nem azért írtam őket, hogy ilyen sírós dolog legyen belőlük. Én mást akartam. Én csak őszintén meg akartam mondani az embereknek: értsétek hát meg, milyen rosszul és unalmasan éltek. Mi ezen a sírnivaló?”

Azért nevettünk is. A stégen előkerül a méretes rádió. A szereplők táncra perdülnek. Néhány percig elhihetnénk, hogy ennek az életnek is vannak vidám pillanatai. De leginkább csak szánalmat érzünk. Arkagyinát és társaságát a zenés műsor önmaga paródiájává alacsonyítja. Itt eszünkbe jut Kosztya darabja, hogy talán az anyja szerint ez az igazi művészet? Részegen, saját sorsuk bábjaiként ugrálnak a szereplők, ahogy csak azok tudnak mulatni, akik tudják, hogy minden hiábavaló.

Az első felvonás puskadörrenéssel ér véget. Kosztya halott sirályt dob Nyina lábai elé. Nyina azt mondja, ő maga a sirály. Szabad akar lenni, mint a sirály. A madarat kitömik, és a konyhaszekrény tetejére állítják. A szabadság szimbólumából deformált, mozdulatlan giccs lett. Egy vadász arra járt, „és unalmában elpusztította”, hangzik el.

A szerelem, az utolsó, amiben még hittek, sincs már, Arkagyina a végsőkig fenntartja az illúzióját, végül már minden méltóságát feladva könyörög Trigorinnak. Hiába.

A második felvonás egy kopott, korabeli szobában játszódik. Minden barna. Folyton ismétlődik a bőröndből való kis- és bepakolás motívuma, az értelmetlenség metaforájaként. Elvágynak, de végül maradnak. Saját életük kereteiből nem léphetnek ki.

Telnek az évek. Kosztya még mindig ír, komoly fiatalember lett belőle. Hogy mennyit ír, azt akkor látjuk, mikor széttépi a lapokat. Több száz, több ezer oldal veszik el, röpködnek a lapok, mint a fehér madarak. Az előadás csúcspontja és a fiatal színész, Csákvári Krisztián erőteljes debütálása ez a Szigligeti Színházban. Ő és Biró Panna (Nyina), a társulat jövőbeni tagjai helytálltak, sőt, szakmai magasságokat is megvillantottak.

Nyina ázottan, szakadt ruhában tér vissza, hogy megmondja, még mindig Trigorint szereti. Ő sem anyja, sem barátnője szemében nem érhet fel a sznob és középszerű Trigorinnal. Miközben a társaság poharazgat és társasjátékozik, a másik szobában Kosztya beteljesíti sorsát. Arkagyina még akkor is felhajt egy pohár pezsgőt, mikor fia fejbe lövi magát.

A színes társaság csodálkozva gyűlik a halott köré. Így múlt el egy ember, egy tehetség. Nem csökkenti a tragédia súlyát, hogy itt senkinek nincs jövője.

Mása (Molnár Nikolett) fiatal lányként csupa feketében jár. Szorin, Arkagyina bátyja (Karczag Ferenc) még egy régi világhoz tartozik, bottal vonszolja magát a közelgő halálba. Polina, Mása anyja (Gombos Judit) aggodalmaskodó kedvességével sem sokat segít a helyzeten. Samrajev, Polina férje (Mészáros István), Medvegyenkó tanító (Harna Péter) is csak jelentéktelen bábuk a bús emberi sors sakktábláján. Dorn, az orvos (Molnár László) nem gyógyít, csak megállapítja a halált. Csak a halál igazi, minden más színjáték, manipuláció, bódult ál-valóság.

A háttérben békák kuruttyolnak. Szergej Jeszenyin Szülőfalum című versének záró sorai jutnak eszembe: „Megáll a hold a tó felett. Evezőjét a vízbe ejti. Oroszföld tovább sír, nevet. / Hogy voltam egyszer, elfelejtik”. Az orosz néplélekben él valamiféle búskomor magasztosság. A jellegzetes orosz környezet ellenére a Sirály egyetemes emberi történet.

/Fordította: Radnai Annamária/

CÍMKÉK: