Csehov: Sirály; Orwell: 1984 / Szegedi Nemzeti Színház
Az 1984 műsorra tűzésének vélhetően nem a társulatépítés volt a fő szempontja; Orwell bő hét évtizeddel ezelőtti disztópiájának üzenetét nemcsak Horgas Ádám érzi ma is aktuálisnak.
Sirály Fotók: Szegedi Nemzeti Színház
A pandémiától sújtott évadkezdés két, vélhetően eltérő alkotói céllal készült bemutatót sodort egymás mellé Szegeden. Az „örök érvényű” Sirály mellé Orwell disztópiájának színpadi adaptációja került, amelynek éppen mai, aktuális konnotációja lehet izgalmas. A törvényszerű eltérések mellett a két produkciónak vannak rokon vonásai, legalábbis a befogadóra tett hatás tekintetében. Én például mindkét előadás megtekintése után hasonló érzésekkel álltam fel: értékeltem a bemutatók szakmai színvonalát és nyugtáztam a társulatépítés egyre inkább érződő sikerességét, ugyanakkor megérintve, megszólítva egyik alkalommal sem éreztem magam. Sőt, mindkét esetben jól körvonalazható hiányérzetem volt – igaz, eltérő okokból kifolyólag.
A Sirály alapvetően ontologikus szemléletű mű, de lehet aktuális jelentéstartalma, még ha nem is társadalmi-ideológiai értelemben. A múlt század utolsó évtizedeinek nem egy elhíresült Sirály-bemutatója voltaképpen az alkotók, társulatok művészi hitvallásának kifejtését szolgálta. Akár úgy, hogy az egyes szereplők művészetfelfogásának ütközése került a játék középpontjába, akár úgy, hogy az előadás – egyedi tartalmi és/vagy formai konstrukciójából adódóan – maga vált egy alkotói ars poetica manifesztumává. Ez az attitűd az utóbbi idők Sirály-bemutatóit már kevéssé vagy egyáltalán nem jellemzi. Barnák László szegedi rendezése sem ambicionálja ezt a megközelítést. Hiányérzetemet nem is ez okozza, hanem inkább az, hogy nem tudnám pontosan megmondani, mit is ambicionál.
Már a Varsányi Anna tervezte színpadkép is zavarba hoz kicsit: a szépen megvilágított, szimbolikus értelmű, többféle asszociációt keltő háttér, a játékteret keretező, lombkorona nélküli, mégis élőnek tetsző fákkal, aljnövényzettel jótékonyan emeli el a játékot a reálszituációktól, segít kitágítani az értelmezési keretet. Az oldalt álló, meglehetősen funkciótlan házikó viszont még vizuálisan sem illeszkedik a térbe, s az sem tűnik szükségszerűnek, hogy a harmadik felvonásban (a kint-bent perspektívaváltásnál) az addigi szellős „külső” teret bútoroktól zsúfolt, a játékot jóval statikusabbá tevő „belső” tér váltsa fel. Maga a játékmód alapvetően realisztikus és többnyire a kézenfekvő sablonok mentén halad. Ez utóbbi alatt nemcsak az eredeti értelmezés hiányát értem, hanem a sajátos játékötletek hiányát is. Amelyek szükségességére éppen azok a ritka percek világítanak rá, amikor egy ötlet mégis működni kezd és rögtön élet költözik a színre (mint a szereplők fejére állított vizespohár esetében).
Annak azonban, hogy a jelenetek egy része a korrekt színészi szerepformálások ellenére is takaréklángon csordogál, nem pusztán az eredetiség hiánya az oka. Hiszen a Sirály színpadi népszerűségének egyik oka az, hogy annyira erős, sokszólamú a szöveg, hogy pontos rendezői értelmezéssel, markáns színészi alakításokkal akkor is feszült, erős előadás jöhet létre, ha az alkotóknak nincs originális tartalmi-formai koncepciójuk. Ily módon a Sirály-bemutatónak – különösen akkor, ha rendezője egyben a színház igazgatója is – lehet a fő ambíciója a társulat erejének prezentálása is. És Szegeden látszik is az a társulatformálás, amely indokolhatna ilyen ambíciót. Csakhogy a Sirály szereposztása korban-alkatban több helyen is eltér a csehovi koncepciótól, illetve a szerepkonvencióktól. Ami a legkevésbé sem baj, hiszen éppen ezeknek az eltéréseknek a végiggondolása eredményezhetne olyan izgalmas interpretációs változásokat, elmozdulásokat, amelyek következtében szinte önműködően jöhetnének létre a sablonoktól eltérő szituációk, karakterkapcsolatok. Ám ez a gondolkodás nem érződik az előadáson; mintha az alkotók azt várnák tőlünk, hogy szemünk helyett a szövegnek higgyünk, s ne lássuk a jól érzékelhető alkat- és életkorbeli eltéréseket. Mása esetében ez még kivitelezhető is; Borsos Beáta színészi alkata és konzekvens alakítása voltaképpen kortalanítja az illúzióival fokozatosan leszámoló, italba és boldogtalanságba temetkező nőalakot. De Polina és Dorn esetében már nagyon nem mindegy, hogy késő negyvenes-kora ötvenes emberekről van-e szó; ha ők ennél érzékelhetően idősebbek, akkor a doktor kedélyeskedéssel álcázott konformizmusa és gyávasága – amelyet Jakab Tamás amúgy meggyőzően érzékeltet – teljesen más fénytörésben látszhatna. Az pedig, hogy Kárász Zénó személyében mackós, ősz szakállú, klasszikus férfi idolnak nem könnyen nevezhető, Arkagyinánál idősebbnek tűnő Trigorinja van az előadásnak, elvben alaposan átrendezhetné a főszereplők kapcsolatrendszerét.
Kárász fáradt, lomha, megszokásba süppedt celebnek mutatja a sikeres írót, akinek a szeme csak akkor csillan fel, amikor Nyinában meglátja a friss húst. Nem könnyen érthető, hogy Szilágyi Annamária energikus, erőtől duzzadó, fiatalos Arkagyinája miért mozgat meg minden követ azért, hogy ezt a Trigorint megtartsa. Ráadásul Medveczky Balázs személyében határozott, férfias Kosztya van a színen, aki inkább pragmatikus lázadónak, mintsem megtört, begubódzó, kudarcai miatt frusztrált fiatalembernek tűnik. Medveczky játékából tudatosan hiányzik az egzaltáltság megjelenítése; ez a Kosztya végül mindent tudomásul vesz, elraktároz magában – hol ironikus mosollyal, hol némi fájdalommal. Valószínűleg a mindenen felemelkedő rezignáció gátolja abban, hogy változtasson, kitörjön; felülről tekint az életre, amely végül is elmegy mellette. Ami érdekes és színészileg is hitelesen közvetített szerepfelfogás, de a tragikus vég, az összeomlás kevésbé következik az alakításból. Még akkor sem, ha a Nyinával való utolsó találkozás valóban megrázó lehet Kosztya számára; Sziládi Hajna kiválóan sűrít fájdalmat, keserűséget, összeomlást, hitet, reményt és elhivatottságot a lány monológjába, megérzékeltetve egy nehéz, küzdelmes, de megélt élet fájdalmát és szenvedélyét. Ennek az útnak a lehetősége benne van már a korábbi felvonásokban mutatott derűs, szolidan álmodozó, de azért két lábbal a földön járó figurában is – csak éppen a lány reflektálatlan naivitása nem tűnik hitelesnek (mármint az, hogy ez a Nyina ehhez a Trigorinhoz ilyen mit sem sejtő nyíltsággal, őszinte érzésekkel közeledjen).
Sirály
Így aztán nemcsak az eredeti értelmezés lehetősége, de a tradicionálisabb interpretáció precíz kibontása sem valósul meg az előadásban. Láthatók ugyan erősebb, feszültebb jelenetek, de gyakran leül a játék, nincs igazi tétje egyes szituációknak. Az látszik most is, hogy karakteres, képességes színészek alkotják a társulatot, az azonban nem, hogy a Sirály valóban rájuk lett volna applikálva. Az 1984 műsorra tűzésének vélhetően nem a társulatépítés volt a fő szempontja; Orwell bő hét évtizeddel ezelőtti disztópiájának üzenetét nemcsak Horgas Ádám érzi ma is aktuálisnak. Ez utóbbira bizonyíték, hogy a járvány által megcsonkított évadban ez már a második bemutató a magyar színpadokon, amely az 1984-ből készült, hiszen szeptemberben az Örkény Színház is műsorra tűzte Mikó Csaba 84 című átiratát. Ez utóbbi háromszereplős kamaradarabbá redukálta a nagylélegzetű, sokszereplős regényt – szemben Horgas Ádám nagyszínházra komponált, jóval több szereplőt foglalkoztató adaptációjával, amely a Mikóéhoz hasonló hűséggel követi a regény struktúráját, átgondoltan dramatizálva a cselekményt.
Ez a megoldás elvben alkalmasabb arra, hogy valóban át- és megélhetővé tegye azt az embertelen, hideglelős világot, amelyet a regény ábrázol. Mert lehet persze áthallásokat találni korunk és az orwelli világ között (különösen a retorika és a kommunikáció terén), de ami mára a legkevésbé érdekes a regényből, az magának a diktatúra mibenlétének, elveinek, formájának leírása. Az orwelli prognózis ebben ugyanis biztosan nem teljesült; az a diktatúra, amelyet lefest, talán csak Észak-Koreában lenne manapság veszedelmesen ismerős. A XXI. századi diktatúrák bonyolultabban és sokkal lelkesebb alattvalói részvétellel valósulnak meg: a teleképek például teljesen feleslegesek abban a korban, amikor az ember annyi nyomot hagy és annyi adatot szolgáltat magáról a mobiltelefonnak, a közösségi médiának és általában az internetnek köszönhetően, amelyre Óceánia vezetői legmerészebb álmaikban sem gondoltak volna. Az 1984-ből nem az önkény ideológiájának ábrázolása érdekes ma, hanem az az életérzés, amely az óceániai polgárokban kialakul, illetve a szürke, nyomasztó, reménytelen világ, amelyben élni kénytelenek. Az Örkény Színház Orwellhez túlságosan hű, színészileg igen erős, de a hideglelős atmoszférát a maga lecsupaszítottságában visszaadni képtelen bemutatója arról győzött meg, hogy a regény világát csak egy nagyon erős atmoszférájú, a maga nemében kifejezetten látványos előadás tudja a színpadon megteremteni.
1984
Horgas Ádám szegedi rendezése elvben ilyen. Mozgalmas, sok szereplőt foglalkoztató, látványos produkció – talán túlságosan is az. Az orwelli világ színpadi rekonstrukcióját szolgálja az előadás minden eleme: a koszlott szürke falaival – a tágassága ellenére is – már a kezdetektől, a bezártság, a börtön érzetét szuggeráló díszlet (Horgas Péter), a szintén monokróm ruhadarabok, amelyekkel jelentéses kontrasztot képez a víziókban megjelenő Anya vagy az átöltöző-átalakuló Julia egyaránt vörös öltözete (jelmez: Bujdosó Nóra), illetve Óceánia elnyomó gépezetének arctalan (pontosabban: egyenarcot viselő) óriásbábszerű árnyékhadserege (maszk: Kurucz Nóra), de még a szintén vízióként értelmezhető valódi bábok is (tervezők: Kiss Attila Etele, Tóth Andrea). Kiemelten fontos a koreográfia szerepe: Bodor Johanna hol kimért, lassúbb tempójú, hol kifejezetten dinamikus mozgáselemekkel szervezi rendbe a különböző szertartások (ünnepek, gyűlöletpercek, kivégzések stb.) csoportosulásait. És természetesen meghatározóan fontos a világítás, valamint a vetítés szerepe (láthatjuk a teleképeket is). Mindez éppúgy méltánylandó szakmai színvonalon valósul meg, mint ahogy a színészi alakítások is színvonalasak, korrektek. Rétfalvi Tamás Winstont naiv, félszegen különbözni próbáló embernek láttatja, akit O’Brien titokzatossága legalább annyira elbűvöl, mint Julia bájai. A minden cél és forradalmi öntudat nélkül, a test, a szexualitás erejére építve lázadó lány alakját Ágoston Katalin légiesen könnyed jelenségnek mutatja; amikor váratlanul megjelenik itt-ott, mintha ő maga is Winston víziója volna. Alföldi Róbert (O’Brien) kíméletlenül egyszerű tónusban, erős színpadi jelenléttel prezentálja a diktatúra működését és ideológiáját. A főszereplők mellett több karakteres epizódalakítás is látható (a színészek egy része több szerepet is játszik), közülük számomra leginkább Borovics Tamás, Gömöri Krisztián, Csorba Kata, Tánczos Adrienn és Szegezdi Róbert játéka emelkedett ki.
1984
Mindennek ellenére a súlyos, nehéz, nyomasztó, hátborzongató orwelli atmoszféra nem jön létre a színen. Ebben talán szerepe van az adaptáció dramaturgiai következetlenségeinek; Horgas Ádám sokszor kimondat olyasmit a szereplőkkel, amire a regénybeli Winston még gondolni is csak a telekép szemeitől biztonságos távolságban mer – így nehezen érthető, hogy a túl nyíltan beszélőkkel miért nem számol le az a gondolatrendőrség, amely egy látványos, de meglehetősen átlátszó, következésképpen súlytalan jelenetben ennél jóval kevesebbért gyilkolja meg brutálisan az egyik hivatalnokot. De azt hiszem, nem ez a fő gond. Inkább az, hogy az előadás átgondoltan megtervezett és színvonalasan megvalósított összetevői akarva-akaratlanul amolyan összművészeti produkcióvá állnak össze. Egyszerűen túl artisztikus és túl stilizált a játék ahhoz, hogy a megteremtett színpadi világ valósnak hasson, illetve, hogy egy lehetséges valódi világ színpadi tükörképe lehessen. Szépen elgondolt, kifinomultan megvalósított, önnön teatralitását óhatatlanul is nyomatékosító játékot látunk, amely nem közelíti hozzánk, hanem inkább távolítja tőlünk a történetet. Nem azt éljük át, hogy nyilvánvaló eltéréseik ellenére mi a közös az Orwell által felépített világban és a mai valóságban, hanem egy riasztó, ámde színes mesét látunk egy olyan világról, amely megnyugtató módon szörnyűbb annál, mint amelyben élünk. Túl azon, hogy ez a befogadói képzet valószínűleg nem találkozik az alkotói intencióval, még a regény aktuális voltáról is elgondolkodtat valamelyest.
