Csehov: Cseresznyéskert / Nebolshoy Drama Theatre / FITS 2020
Ez a túlfokozott érzelmi sistergés vezet oda, hogy adott esetben süvöltve elszakadunk a csehovi fordulatoktól, és kezdjük mélyebben bejárni a figurák pszichéjének szövevényes rejtekét.
Nebolshoy Drama Theatre – Csehov: Cseresznyéskert Fotó © Anastasia Pautova
I believe that no pandemic can be the subject of consideration of art. The subject is a person.
Lev Erenburg
Szűk, virtuális térbe költözött idén a FITS, a Nagyszebeni Nemzetközi Színházi Fesztivál. Bezáródott és a múltba révedt…
Nagy mogulokat hívott meg online, olyanokat, akik művészi életútjukkal meghatározták a színházművészet múlt század végétől korunkig ívelő korszakának legmarkánsabb vonulatait. Ott volt (pontosabban a képernyőnkön itt) Peter Stein legendás Három nővér-rendezése 1984-ből, Lev Dogyin Fivérek és nővérekje 1985-ből, Eugenio Barba 2006-os Ős-Hamletje, Eimuntas Nekrošius Dante-víziója 2013-ból, Thomas Ostermeier Julie kisasszonya 2011-ből és Bernhardi professzora 2016-ból, Silviu Purcărete 2017-es, Tokióban rendezett III. Richárdja vagy épp Radu Afrim 2018-as Részegekje a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának előadásában.
Részegek Rendező: Radu Afrim
A közelmúlt színházművészetének legjavát igyekezett megragadni, a közelmúlt legizgalmasabban, legtorokszorítóbban, legújítóbban tradicionális előadásait, bemutatva ezzel azt az ide-oda ágazó, tendenciáit tekintve mégis karakteresen kirajzolódó utat, amely szimbolikusan Peter Stein kultikus rendezésétől indul és a közeli jelenbe, azaz Händel Messiásának Mozart-adaptációját mai színpadra vizualizáló Robert Wilson 2020-as bemutatójáig vezet. A szándék már önmagában is tiszteletre méltó. Egyrészt azért, mert a pandémia sújtotta színház – s benne az alkotók – válsága kiáltó indok az összegző múltba nézésre, másrészt azért is, mert a múlt keresése mindig a jövőről szól.
Akárhogy is, értékek sora csillant meg napról napra.
Ebbe a sorba tartozik Lev Erenburg „nem nagy” színházának 2017 végén bemutatott Cseresznyéskertje. Különlegessége, lassú tempóban kikristályosodó egyedisége emeli oda. Első pillantásra egy mélyen hagyománytisztelő színpadi adaptációt látunk, ám ez a fajta hagyománytisztelet (akár egy precízen kivitelezett életmentő operáció) a tradíciók tűpontos, ellentmondást nem tűrő újragondolását hozza magával. Mondhatnánk azt is, hogy Erenburg megvezeti a nézőt, de nem ez történik. Valószínűbb, hogy az orosz színház kultikus alakja – színházalapító, színházpedagógus, mellesleg végzett sebészorvos – rendezői minőségében szisztematikusan lebontja a csehovi műre rakódott sztereotípiákat és ezzel befogadói énünket egyfajta bizarr játékosságra sarkallja.
Nem az történik ugyanis, amit várunk.
A jól bevált klasszikus felfogásban kezdi Csehov remekét, ám szép óvatosan szétfeszegeti a történet kereteit. A Párizsban elszegényedett özvegy Ranyevszkaja hazatér a birtokra, hogy fivérével, nevelt lányával együtt valamiképp megmentse az árverezésre váró ingatlant. A házat, a parkot, a messze földön híres cseresznyéskertet… És mikor épp elhittük, hogy egyfajta végtelenül kifinomult, cizellált, élettelien sűrű klasszikust kapunk, beóvakodik a tudatunkba egy vadonatúj érzelmi szálakkal maira hangolt, meglehetősen átírt Csehov, amelynek legfőbb erénye, hogy elhiteti, így is lehet – autentikusan – Csehovot játszani.
Anton Pavlovics Csehov 1860-1904
Túl azon, hogy a stilizált térbe helyezett túlzsúfolt jeleneteket Erenburg hullámzó élettel tölti meg – megszólal, majd elakad egy gramofon, elered Lopahin orra vére, Ranyevszkaja fivére púpos és sánta –, minden mozzanat, legapróbb gesztus tengernyi plusz információ a szöveghez. Forrongó érzelmek kezdik széthasítani a békésnek látszó teret, elfojtott, ki nem élt indulatok. Ranyevszkaja a lányának szánt Lopahint tapogatja mindegyre, ugyanez a Lopahin a szolgálóval hetyeg, de közben lesmárolja a neki szánt Varját is, Ranyevszkaja jóravaló fivére, a nyomorék Gajev idegbeteg, hisztérikus figura… A szokásosnál is gazdagabb színpadi információhalmaz magával ragad, mondhatni könyörtelenül bevonz a világukba, s e jelenkorból táplálkozó, túlfokozott érzelmi sistergés vezet oda, hogy adott esetben süvöltve elszakadunk a csehovi fordulatoktól, és kezdjük mélyebben bejárni a figurák pszichéjének szövevényes rejtekét. (Érdekes lenne újranézni Jeles András forradalmian újszerű, kaposvári Három nővér-rendezését is.)
A volt házitanító, a taszító jellemű Trofimov rámászik a kíváncsi gyereklány Ányára, aki – mint később kiderül – meg is fogan tőle. (Nos, igen…) A mindent feledtetni próbáló, sírva vigadós nagy orosz mulatságot viszont lespórolják rajtunk. (Bár az eredeti nyelven megszólaló szöveg valamiképp ezért is kárpótol.) Az utolsó felvonásra csak a vodka, a pezsgő és a szereplők végtelen magánya marad, ahogy ösztöneiknek engedelmeskedve keresik az egymáshoz vezető – örökre elvesztett – utat. Varja (pimaszul évődve az eredeti szöveggel) az egér külsejű Jepihodovval nyom le egy lírai zenével kísért aktust, és innentől már nem is ér váratlanul, hogy durván megüti elárverezett birtokuk új tulajdonosát, a jegygyűrűt kínáló Lopahint.
Erenburg a csehovi szöveg maira hangolt lelkét mutatja.
Az első csettintésre elhisszük neki – nyilván ebben rejlik a titok – hogy Csehov ma így is szólhat. A jelen nevében rombolja le a csehovi színház érinthetetlennek tűnő tradícióit, miközben már-már nevetségesen oda nem illő latin zenékkel bűvöli el a tudatalattinkat. Nincs ebben semmi különös. Ahogy abban sem, hogy a világ változik.
