Csáth és démonai / Vígszínház
Az előadás megpróbál egyensúlyt találni az irodalmi művek felidézése és a szereplők plasztikus megjelenítése között.
Horváth Szabolcs Fotók: Gordon Eszter
Születésnapi felolvasószínházzal emlékezett meg Csáth Gézáról a Vígszínház. Az online premier rendezője Vörös Róbert, s mivel egyfajta dokumentumjátékról van szó, fontos szerephez jut a szerkesztő-dramaturg Balassa Eszter is. Ebben az inkább félig felolvasószínházban, ahol a szereplők papír nélkül is játszanak, főszerepet kapnak a sok tehetségű Csáthtól fennmaradt szövegek. Nemcsak a novellákra, naplókra, levelekre, kritikákra, zeneművekre gondolok, hanem a papírra is, amely megtestesíti őket. A ránk maradt szövegek kézbevétele egyfajta aktussá, felolvasása pedig a színpadi játék részévé válik. Egyszer az írót játszó Horváth Szabolcs kiszól a súgónak, akinek a példánya többször láthatóvá válik a darab folyamán: „Add ide a szövegem!” Mintha azzal szembesülnénk, hogy jelen van egy néma szereplő is, aki külső szemlélőként rálát a történésre és előre rendelkezik az összes szereplő szövegével.
Csáth műveit olvasva, magától értetődően merül fel az igény, hogy többet értsünk meg Brenner József tragikusan rövid életéből. Ugyanaz az oknyomozóan aprólékos figyelem jellemzi irodalmi műveit, amely az analitikus orvosi munkáit is maradandóvá teszi, így az életmű különböző műfajú elemei nem választhatók el egymástól. Már csak azért sem, mert pont ez a Csáthra jellemző könyörtelen figyelem mond kudarcot, amikor orvosként saját magát akarja kigyógyítani a morfinizmusból.
Hirtling István és Horváth Szabolcs
Az előadás Brenner József életének ebben a végső szakaszában kezdődik, épp mielőtt lelövi feleségét, Jónás Olgát. A szöveg, mely itt nagyrészt Csáth 1912-13, 1914-19 közötti naplóiból származik, az Olga által elkövetett bűnökről és egy öngyilkosság lehetséges kivitelezési módjáról szól. Az író 1910 óta függő, így az itt idézett gondolatai inkább már egy felőrlődő idegrendszer megnyilvánulásainak tekinthetők: feleségét mint élete megrontóját szidja, saját apaságát pedig megkérdőjelezi. (Ez utóbbit későbbi jegyzeteiben többek között azzal magyarázza, hogy kislánya második lábujja a leghosszabb, szemöldöke kissé felfelé kunkorodik és kezdeti kancsalsága túl gyorsan elmúlt.) A darab felütésénél azonban ebből a súlyosan paranoiás, függő morfinista állapotból nem sokat lehet érzékelni. Horváth Szabolcs, aki alkatilag valóban jó választás Csáth személyiségének megteremtésére, kifogástalan öltözetben jelenik meg, feldúltsága mintha teljesen jogos bántalmakat róna fel, viselkedése nem igazán láttatja az önkívületben elkövetett gyilkosságot. Tettére maga Csáth egyébként nem is emlékezett, öccsének hinni sem akart, amikor az a temetési számlákat mutatta. Ezt már Kosztolányi írja abban az 1919-es megemlékezésében, amely a Nyugatban jelent meg unokatestvére öngyilkossága után Csáth Géza betegségéről és haláláról címmel.
A Kosztolányi-narráció (Hirtling István) értékelő bekezdései visszatérő támpontjai az egész előadásnak. A darab szövegét döntő többségében Csáth műveiből és életének dokumentumaiból állították össze az alkotók. A Csáthoz vagy az általa írt levelek, novellák, esetleírások, naplók, zenekritikák sora izgalmas irodalom, de ezek frappáns egymásba illesztése sem pótolja a jól megírt párbeszédeket és helyzeteket. Rögtön a darab elején a három hangos lövés, amely megöli a feleséget, inkább csak jelzésértékkel az idézeteket szakítja meg, drámai felütés nem nagyon formálódik a darabkezdésből. Felidéződnek az orvosi és az alkotói pályával kapcsolatos kételyeket és érveket megfogalmazó levelek, melyben az apa a jól fizető állás fontosságára hívja fel a figyelmet, Kosztolányi pedig szidja Brennert, mert az beiratkozik a „medikára”. Majd jönnek az írói sikerek: a cikk, melyben Csáth felfedezi Puccinit a magyar közönségnek és a visszaemlékezés arra, amikor bekerült a Budapesti Naplóba. A rendezés közben megpróbál az idézetekhez színpadi helyzeteket teremteni: a Puccini cikk részlete mikrofonba hangzik el, mintha önfeledten egy konferanszié mondaná. Majd Kosztolányi visszaemlékező narrációja vezeti be a Morfinizmusom története című naplórészletet. Így jutunk el egy hangsúlyos hosszúságú jelentig, amely A Janika című színmű teljes első felvonása, megszabadítva az összes mellékszáltól. S mivel ez egy eleve színpadra írt mű, a dokumentumszínház narráló jellege itt háttérbe szorul, és jól megírt konfliktusok kezdenek megtörténni előttünk. A jelenetben Csáth megformálója a színpadra bekészített plusz szövegeket is felolvas, melyeken keresztül egy önéletrajzi szál fonódik a történetbe: az író kishúgának korai halála.
Horváth Szabolcs és Zoltán Áron
A jelenetek kiszámítható rendjébe érkezik meg Olga (Szilágyi Csenge), aki rendkívül találó, vörös-plasztikus antréjának útvonalát rózsaszín krétával húzza meg a színpadot határoló, fekete oldalfalon. Így sétál be szépen lassan, tudva-remélve, hogy felkeltette Brenner, az orvos figyelmét. Olga feszülő ruhájában nem kihívóan, de érthetően hirdeti nem túl szofisztikált nőiségét, melytől Csáth végül csak gyilkossággal tud szabadulni. Kapcsolatukat jól jellemzi a levélre és naplóra írt kétszólamú szövegkánon, melyben elbeszélnek egymás mellett.
Az előadás második részében Csáth és Olga kapcsolata egy mosdatási jelenetben profanizálódik, melyben a nő megtisztít, a férfi bemocskol. Ezzel az író elindul az önpusztítás utolsó állomásai felé, melynek mérföldkövei többek között a következő művek: Öngyilkos művészek, Ópium, Egy elmebeteg nő naplója. Végül Csáth az utolsó szó jogán dühödten kéri számon környezetén az elrontott életét, majd kirohan és lövés hallatszik. Ez a befejezés, gondolom, a darab elején a feleségre leadott lövésekre utal vissza, s mint egyfajta keretes szerkezet foglalja egybe az előadást. Bár a darab elején elhangzik, hogy Brenner József megmérgezte magát, de egy figyelmetlenebb nézőt félrevezethet a zárójelenet.
Csáth Géza: Horváth Szabolcs
A Csáth és démonai minőségi irodalomóra, magas színvonalú megemlékezés, de mint színpadi művet épp a választott dramaturgia teszi valamelyest didaktikussá. Az előadás megpróbál egyensúlyt találni az irodalmi művek felidézése és a szereplők plasztikus megjelenítése között, de a végszavak inkább az életmű következő dokumentumának teremtenek helyzetet, így a szereplők közötti mélyebb összefüggések nem kapnak megfelelő hangsúlyt. Mindemellett a mai színház már izgalmasabb kihívásoknak megfelelve is be tud mutatni egy olyan összetett személyiséget, mint amilyen Csáth Géza lehetett.
